Csiffáry Gabriella: „Magyarázom a bizonyítványom…” / Híres magyarok az iskolában – Corvina kiadó, 2017 – 480 oldal, kemény táblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-13-6445-3
Abban talán nincs közöttünk vita, hogy tökéletes, mindenki igényeinek, tehetségének, hajlamának és képességeinek megfelelő, az emberek nagy tömegeit befogadó iskolarendszert nem lehet létrehozni. De legalább törekedni kellene rá! Elképzelésünk sem lehet arról, hogy hányan vannak, akiktől elvette a kibontakozás lehetőségét az iskola, s bár – főleg külföldön – látunk jó, előremutató példákat, ezek mégsem gyűrűznek be. Pedig a politikusok is jártak iskolába, s bizonnyal nekik is van/volt tapasztalatuk arról, hogy lehetne ez jobb is.
Egyetlen tanártól egyetlen jó szót, még egy bólintást se kaptam. Néha rám csodálkoztak; de háború volt, országomlás fenyegetett, s ez még az én jelenlétemet is megmagyarázta. Egy ideig. Sokat tűrtem. Nem elegendőt sem az illeszkedésre, sem a lázadásra.
(Illyés Gyula)
Csiffáry Gabriella, Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa híres emberek iskolai hányattatásainak dokumentumait illesztette az életrajzokhoz, s ha van, akkor visszaemlékezéseket is csatolt a személyekhez. Írók, költők, színészek, képzőművészek és tudósok gyermek- és ifjúkorának egy-egy részletébe kapunk bepillantást. A kép, ami az olvasóban kialakul csöppet sem megnyugtató, a híres emberek közül kevesen vannak, akik az iskolának köszönhetik azt, amivé lettek. Sőt, sokan vannak, akik az iskolai képzés ellenére lettek híresek és jó esetben sikeresek. A kötetben kibontakozó életutak iskola-szempontú vizsgálata ezzel együtt is fontos adalék, egyrészt a személyes alkotói sorsok, másrészt a pedig a magyar iskolatörténet szempontjából.
Az iskola egy marhaság. Egy szót sem értek az előadásokból, németül folyik.
(Radnóti Miklós)
A kötetben szereplő írók és költők sora Bessenyei Györggyel és Csokonai Vitéz Mihállyal nyit, és Pilinszkyvel meg Hajnóczy Péterrel zárul. Nagyjából ez a kétszázötven év az, amiből egy levéltáros dolgozhat, ebben az időszakban éltek azok az művészek, akikről adat van, s akik hatottak vagy hatnak ma is. A sors furcsa fintora, hogy többen (sokan) vannak közöttük, akiknek a neve iskolák és más intézmények nevéből kacsint ránk. Vicces ez, mert akárhogy is nézzük, van annak valami bája, hogy sulikat neveznek el olyanokról, akik nem ápoltak különösen jó viszonyt saját koruk intézményesült oktatásával.
…egyetemet végzett, filosz pályatársaimnál tapasztaltam, hogy mily nagy küzdelmet jelent számukra megszabadulni mindazoktól a kész ítéletektől, amelyeket az egyetemi katedra magasából sulykoltak fiatal tudatukba. Ki tudná megmondani rajtuk kívül, hogy energiájuk mekkora részét kell az egyéni látás puszta visszaszerzésére fordítaniuk…
(Sánta Ferenc)
Vakon optimista ember azt gondolná, hogy ezek az iskolák legalább azokkal az anomáliákkal szembemennek, melyek a névadót „bántották”. Persze, ez nem így van. Azok, akik hírnévre verekedték magukat, akik fennakadtak az idő rostáján, ma is ugyanolyan rosszul éreznék magukat az iskolapadban.
Amikor átevickéltem azon a borzalmas tizenkét éven, ami az iskola volt. Hát az valami iszonyatos volt nekem. Nem is érettségiztem le. Nyolc gimnáziumot tettem le, az érettségire azt mondtam, hogy most már elég.
(Márkus László)
A kötetből kibontakozó összkép egy egyáltalán nem szívderítő, de ugyanakkor nem nélkülöz valamifajta sajátos bájt, s lehetőséget ad arra, hogy bepillantsunk az élet olyan szegleteibe, ahová a saját, szűk családi körünkön túl nem szoktunk belátni. A kötet, bár szerkezete és módszertana egészen más, mégis jól illeszkedik abba a trendbe, amit leginkább Nyáry Krisztián munkásságából ismerünk: a híres emberek ugyanolyan esendő lények, mint azok, akik a hírnév ígérete nélkül próbálják végigvonszolni magukat az életen. Ez főleg akkor látszik, amikor olyan életszakaszt vizsgálunk, amikor még fel sem merült, hogy az adott nebulóból egyszer még híres ember lehet.
Mint iskolásfiú a könyvnélküli magolást utáltam, a bibliát mesének néztem, s inkább vágytam a szabad természetbe a fülemüle csattogását hallani s megbámulni egy-egy virágszálat, ahol a lepkék, a dongók, a méhek s a rovarok egész serege nyüzsgött a hímporos szirmokon.
(Csontváry Kosztka Tivadar)
És a tanulság? Akad az is, de ember legyen a talpán, aki általános érvénnyel meg meri fogalmazni. Az, ami a „Magyarázom a bizonyítványom…” / Híres magyarok az iskolában című kötetből leszűrhető, más akkor, ha diákként, egykori diákként, szülőként vagy – lesz ilyen? – oktatáspolitikusként veszed kezedbe a könyvet.
