Ingar Johnsrud: Kalüpszó – General Press, 2017 – fordította Vaskó Ildikó – 460 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-452-011-5
A Kalüpszó majdnem ott folytatja, ahol a Követők véget ért. Frederik Beier nyomozó – az őt ért csapások és a Követőkben bemutatott nyomozás után – talán még romosabb állapotban van, magánélete még széthullóbb, emberi kapcsolatai még ziláltabbak, s az is lehet, hogy öngyilkos akart lenni. Ő maga sem emlékszik rá, hogy mi történt azon az estén, amikor a kelleténél több alkoholhoz az elviselhetőnél több gyógyszert szedett, majd a volt felesége háza előtt találták meg eszméletlenül.
- Íróvér csöpög a dán krimi lapjairól – Mikkel Birkegaard
- Isten Fénye kipusztítaná az emberiséget?
- Nézz balra, ott két svéd!
Beier nyomozó a betegszabadságról visszatérve egy különös, fogódzók nélküli ügy szálait kezdi bogozgatni: egy félkarú, patkányok által megrágott holttestet találnak a csatornában, és az illető személyazonosságának kiderülése után a nyomok nem vezetnek sehová, sőt, amit sikerült kideríteni, az is eltűnik. Közben egy másik nyomozás során, egy látszólag balesetben elhunyt túlsúlyos és cukorbeteg férfiról kiderül, hogy valójában egy húsz éve halottnak hitt tengerészgyalogos. Ráadásul idő előtt kiengednek a börtönből egy családirtót, akiről kiderül, hogy ő maga is szorosan kapcsolódik az előző kettőhöz.
Az amúgy is bonyolult, több szálon futó cselekmény feltárásában kényszerűen részt vállal a titkosszolgálat is, és lassan kiderül, hogy az egész történetnek mi köze van a Kola-félszigeten 1992-ben végrehajtott titkos katonai akciónak, melynek során kimenekítették a Nyérc nevű kémet. Ha napjainkban feltűnik egy Káin nevű, jégcsákánnyal dolgozó gyilkos, akkor szükségszerűen van-e Ábel is? És vajon egy mai történetben melyikük a jó? Mi történik, ha Ábel öli meg Káint? Mit őrizhet egy ázsiai prostituált a rábízott nyakékben? És van-e köze az ügyhöz annak, hogy Beier nyomozó kamasz fia egy Ravel-darabot (Pavane pour une infante défunte) játszik a karácsonyi koncerten, ahol a miniszterelnök is megjelenik?
– Ez egy törékeny darab. Akárcsak az élet – mondta Jacob bátortalanul. – Úgy vélem, csodálatos, harmonikus és örömteli. Helyenként pedig végtelenül szomorú.[…]
– Én magam ki nem állhatom a Pavane-t. Nagyon behízelgőnek tűnik egy öreg cinikus füleinek. Nem elég leleményes.
Ingar Johnsrud mesterien keveri a lapokat, s a regény első felével zavarba hozza az olvasót, aki ámulva próbál az egyre bonyolultabbnak és kuszábbnak tűnő történet nyitjára akadni. Közben persze osztozik az esendő nyomozó tévútjaiban és váratlan felismeréseiben, de – bár többet tud, mint Beier – ezzel együtt sem érzi, hogy tisztulna a kép. A zavarodottság sodorja az olvasót az ismeretlen megoldás felé, aminek létében csak azért bízhat, mert mégiscsak egy regényről van szó.
Mindannyiunk életében vannak pillanatok, amikor a köd hirtelen feloszlik, és látjuk, hogy az előttünk elterülő vidék más, mint amit vártunk. A pillanat, amikor megtudja az ember, hogy anya lesz. Tizedmásodperc, amikor az ember ráeszmél, hogy a villamoson a mögötte lévő férfi a hátába szúrt egy kést. A nap, amikor csengetnek az ajtón, és egy pap meg egy rendőr várakozik odakint.
Megváltozik a szív ritmusa. Az ég leszáll, a mély felemelkedik…
Ilyesmit érezhet az olvasó is a regény utolsó harmadában, mielőtt rájön, hogy megint lépre csalta az író…
Ingar Johnsrud a regény során elképesztő, de végig a hihetőség határán mozgó, kegyetlen történetet alkotott, s ha valóban – ahogy a borító állítja – ő a „skandináv krimiírók legújabb sztárja”, akkor nem kell aggódnunk, hogy borzongás és megoldandó rejtély nélkül maradunk.
