Az izraeli történelem egyik legszörnyűbb eseményének kitörlése az emlékezetből

Village Under the Forest

Berlini Zsidó Filmfesztivál, 2017 július 2-11.

Falu az erdő mélyén

(Angolul: The Village Under the Forest), Dokumentumfilm, 2013, Rendezte: Mark J. Kaplan, Angol nyelven, héber és arab felirattal

Annak ellenére, hogy a film csaknem négy éve készült Mark J. Kaplan rendezésében s világszerte óriási vitákat váltott ki (miközben számos nemzetközi díjat nyert), a dokumentumfilm tökéletesen beleillik a  filmfesztiválon vetített filmek sorába. Kiemelkedő alkotás, mert több szempontból elemzi és dokumentálja az izraeli kormány és a Zsidó Nemzeti Alapítvány (angolul Jewish National Foundation, rövidítve, JNF), valamint az otthonukból elűzött palesztin családok helyzetét, azaz a mai izraeli társadalom legfájóbb ellentmondásainak egyikét.

A film Heidi Grunebaum dél-afrikai kutató és szerző felfedezésével kezdődik: Izraelben, nem messze a Tibér folyótól, nyugat Galileában, a Délafrikai Erdőben sétálva egy palesztin falu maradványaira bukkan. Az erdőt a Zsidó Nemzeti Alapítvány adományokból hozta létre s Grunebaum egyike a sok ezer adakozónak, holott egyikőjük sem tudta, hogy e nemes kezdeményezés nem más, mint a múlt egyik megrázó eseményének elfeledtetése. Lubya (azaz Lúbia) 1948-ig egy palesztin falu volt, ahonnan a lakókat elkergették, akik pedig nem voltak hajlandóak elmenni házukból, azokkal a katonák végeztek. Néhány rom maradt csak, a kút, s a hatalmasra nőtt kaktuszok. A kaktusz jelzi, hogy egykor lakott település volt itt, legalábbis az egyik palesztin szerint, aki maga is Lúbiában lakott. E “zsidó környezetvédelem”, ahogy egy Angliában élő történész keserű humorral kommentálja az erdőtelepítéseket, nem más, mint az izraeli történelem egyik legszörnyűbb eseményének kitörlése az emberek emlékezetéből.

Így bontakozik ki a nézők előtt az 1948-ban végrehajtott “arabtalanítás”, melyet a palesztin lakosság Nakbának (katasztrófának) nevez, s minden évben megemlékezik az otthonaikból elűzött honfitársak szenvedéseiről.

Akkor, kevesebb mint egy év alatt hétszázezer embert kergettek el házaikból az izraeli állam alapításáért harcoló önkéntes és hivatásos katonák. Az erőszakos kiürítés után a falvakat lerombolták, az életben hagyottak nagy része pedig különböző országokba menekült, közülük sokan  menekülttáborokban születtek, és nőttek fel. Ők ma is hazátlanok.

Az izraeli államnak 1948-tól folyamatosan terjeszkednie kellett, ez történt az 1967-es (hat napos) háború után, s ma is ez történik.

A falu egykori lakói, gyerekeik és unokáik azonban emlékeznek, nemcsak a velük készült interjúkban. Az idős ember és felesége egykori otthonuk helyén imádkozik, fiuk verseket ír a faluról, az emigrációba kényszerült asszonyok egyike pedig ma is sok évtizeddel az exodus után, Lúbiában szeretne élni.

Két történész adatokkal és elemzéssel érteti meg a film nézőivel, hogy a palesztin területek erőszakos elfoglalása azonos az izraeli állam történetével, a néhány éve épített fal pedig nem kevesebb, mint a még izraeli területen élő palesztínok kirekesztése, bürokratikus intézkedésekkel történő megfélemlítése, röviden szegregáció, sőt egy alkalommal elhangzik az apartheid kifejezés is. Az izraeli oldal válasza minderre az, hogy az általuk épített infrastruktúra, iskolák és egyéb szolgáltatások bizonyítják, hogy a még izraeli területeken élő palesztínoktól bocsánatot kértek a múltban elkövetett atrocitásokért, de sajnos a palesztínok erről nem vesznek tudomást. (Ez az érvelés ismerős, hiszen a japán kormány például hatalmas segélyeket és kölcsönöket nyújtott keletázsiai gyarmatosított szomszédainak, s ezzel úgy véli, hogy a háború évei alatt történteket jóvá tette.)

Be kellene vallani a múltat, mondja ezzel szemben a fimben megszólaló  történész, mert mindaddig, amíg ez nem történik meg, addig ördögi körben létezik és működik az izraeli társadalom.

Idős ember mondja el, hogy a fiának épített házat rombolták le a hatóságok, s közben elsírja magát. A hatóságok vegzálásai bürokratikus eljárásai keservessé teszik az idős ember és családja mindennapjait, vagy ahogy ő fogalmaz: elvették a földjeinket, lerombolták a házainkat, s ugyan izraeli állampolgárok vagyunk, de ez nem könnyít a helyzetünkön semmit. A történészek mondják el azt is a filmben, hogy a palesztinoktól elvett földek nagy része a Zsidó Nemzeti Alapítvány tulajdonába került, nem pedig állami tulajdon, így a Nemzeti Alapítvány azt tesz e földekkel, amit akar.

Egy izraeli, nem arab férfi katonai szolgálata alatt alkalmatlanná válik a harcra (fizikailag épp úgy mint lelkileg), s akkor döbben rá, hogy képtelen azonosulni a kormány területfoglaló startégiájával és gyakorlatával. Ő is könnyeivel küzd, amikor elmondja a kamera előtt, hogy mindkét fia felmentését kérte az egyébként Izraelben mindenki, azaz férfiak nők számára egyaránt kötelező katonai szolgálat alól. Büszke a gyerekeire.

A dél afrikai erdő telepítése akár jelképesnek is tekinthető a film rendezője szerint. Desmond Tutu dél afrikai egyházi vezető javaslata az apartheid rendszer bukása után talán a  világ egyik legsikeresebb kezdeményezésének bizonyult a gyakorlatban. Az Igazságtételi és Békéltető Bizottság létrehozása (minden településen) azt a célt szolgálta, hogy a múltban a fehér faj felsőbbrendűsége nevében elkövetett bűncselekményeket kivizsgálják, s ha az elkövető maga jelentkezett a bizottságnál, akkor a nyilvános bocsánatkérés elegendő volt a megbékéléshez, s nem folytattak le szabályos bírósági eljárást az illető ellen.

Hasonló szembenézésre lenne szükség Izraelben is mondja a film narrátora, mert e nélkül a megbékélésre sincs lehetőség.

Hogy ez bekövetkezik-e és mikor, arra azonban e filmben megszólalók sem tudják a választ. Talán ez nem is az ő dolguk.

Ferber Katalin


  • Végh Gábor

    Nem a film igazságtartalmát vitatom, hanem a kritikai körítést: “Akkor, kevesebb mint egy év alatt hétszázezer embert kergettek el házaikból az izraeli állam alapításáért harcoló önkéntes és hivatásos katonák. Az erőszakos kiürítés után a falvakat lerombolták, az életben hagyottak nagy része pedig különböző országokba menekült, közülük sokan menekülttáborokban születtek, és nőttek fel. Ők ma is hazátlanok.

    Az izraeli államnak 1948-tól folyamatosan terjeszkednie kellett, ez történt az 1967-es (hat napos) háború után, s ma is ez történik.” Egy árva szó nem hangzik el, hogy az izraeli kikiáltás másnapján az arab országok megtámadták Izraelt. Tehát nem az alapításáért harcoltak, hanem az ENSZ által elismert és kikiáltott, tehát megalapított állam védelméért. Az arab – izraeli háború kegyetlenkedései mindkét oldalról elítélendőek, s ha dokumentálják, én csak örülök neki. Coventry bombázása a II. világháborúban erkölcsileg
    éppúgy elítélendő, mint Drezdáé, az újvidéki vérengzés sem igazolja az 1944-45-ös évek bácskai vérbosszúit. A történelmi háttérhez azonban hozzátartozik.

  • Ferber Katalin

    A felvetés, a fenti elemzés jogos, a film azonban erről nem szól, (lásd mint fent), ez pedig nem az 1947-48-as események ismertetése, hanem a filmé. Köszönöm a fentieket. FK

  • göre gábor

    A feltalálás dicsősége!
    A zsidók mind a rómaiakat, mind a görögöket elpusztították. Megették áldozataik húsát, beleikből öveket csináltak és vérükkel kenték be magukat… Egészében Cyrenen 220 ezer ember pusztult el, Cipruson pedig 240 ezer, ezért nem teheti ma zsidó a lábát Ciprus földjére.” [Seneca:Római történelem].