Alighanem irodalmi szenzációt tartogatott nekünk Rejtő Jenő

tatjána rejtő

Tatjána: Rejtő Jenő (1905-1943) alighanem utolsó, kéziratban maradt hosszabb lélegzetű műve, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum őriz. Az író 1932-től kezdett el “gyorsregényeket”, füzetes-tízfilléres ponyvákat írni, melyek egytől egyig saját nevén (tehát nem álnéven, mint a P. Howardok) jelentek meg, többnyire a Világvárosi Regények sorozatban. A jelen kisregény igazi noir elbeszélés: egyes szám első személyben regéli el egy, a tisztesség útjáról le-letérő dokkmunkás kiábrándító kalandjait a kikötői alvilágban, mindezt egy férfiúi vetélkedéssel elegy, reménytelen szerelem árnyékában. A címszereplő Tatjána igazi végzet asszonya, szovjet kém…

Itt most beleolvashatsz a Szépmíves kiadónál megjelent gyorsregénybe:

Távoli földrészek városaiban most hó hullik, hideg,
süvítő szél fúj. Itt csak a párák tömöttebbek,
a levegő nehezedik baljósabb mozdulatlansággal,
és kiújulnak a reumás nyilallások, halálos lázak.
A révkapitányság alig jelent érkező óceánjárót, a
távolban leboruló megvakúlt horizont mögül ritkán
bukkan elő part menti gőzös.
Merre járnak a nagy európai hajók?
Az apró gőzösök, ahogy befutnak a ténfergő
munkanélküliek tömegétől nyüzsgő dokkba,
szinte gúnyolódnak a várakozókon: ezer embernek
egy darabka hal, ennyi az egész. De hol a
Krisztus,
aki képes a csodára, hogy jóllakassa valamennyit
e húsz ember számára sem elegendő
munkával?
Minden évben így van. A hajózás dús vivőrei1
lassan elhalnak, és a munkások, mintha nem

1 Viveur: korhely, életművész (fr.).

tudnák, mintha nem hinnék, csak itt ténferegnek
továbbra, kék zubbonyukban, gyűrött sapkáikkal,
és egyre bámészkodnak az ónos, halott
látóhatár felé, a hajókat várva. És a révkapitányság
ablakában kifüggesztett rövid jelentések egyre
sivárabbak, egyre kisebb a hajótér, egyre kevesebb
gőzösről szólanak.
Lassan minden átnedvesedik.
A csuromvizes kikötőben hordók és ládák állnak
elhagyatottan. Ponyvákkal bevont bálák, leszerelt
vitorlások szomorkodnak mindenfelé.
A négyszögletes
deszkahalmokat híg rothadás
permetezi szüntelen.
Állványokról, darukról csöpög a víz, lassan
minden kihal, minden ázott, sivár, és óráról órára
ugyanazok a hangok csikorognak, loccsannak,
koppannak, csöpögnek…
A kikötő, ez a bőséges anya, kiapadt emlőivel
nem képes többé ezreket táplálni.
Valparaisóban ez az évszak a bűnözés idénye.
A kikötőből valamilyen módon be akarok jutni
a városba, és ehhez elsősorban meg kell sza14
badulni a kék zubbonytól, a sapkától, és egy kevés
pénzre kell szert tenni. Az ember összeköti
és kiegészíti egyik feltételt a másikkal. Eladom a
zubbonyt és a sapkát, ezáltal némi aprópénzhez
jutok, bemegyek a városba, és leülök egy kávéház
ablaka mentén.
Így kezdődik a bűnözés…

Miután tagja lettem az alvilágnak, beköltöztem
egy harmadrangú kis hotelba, az ócska gyárváros
negyedben, tőszomszédságában a csarnoknak.
Ebben a hotelban furcsa és félszeg emberek
laknak. Ritkán néznek egymás szemébe, és talán
a szokás hatalmánál fogva olyan csendben, osonva
járnak a lépcsőházban, a folyosón, hogy az
már lappangásnak is beillik.
Reggel vagy este elosonnak dolgukra, azután
hazalopódznak. A szomszédom, egy fekete hajú
kövér török, naphosszat pecséteket és kliséket
készít. Valóságos okmánygyárat tart fenn, de razziák
alkalmával sohasem találtak nála semmit.
A Hatalmas Schienemann befolyása olyan különleges,
hogy e kis hotel lakói mindég előre tudták,
amikor jön a razzia.
A rendőrség intézménye itt még gyerekcipőben
sem jár.
Az én tevékenységem abból állt, hogy napközben,
lehetőleg kifogástalanul öltözve, megjelen16
tem a jobb belvárosi szórakozóhelyeken, és a tájékozatlan
külföldieket kártyázásra csábítottam.
Gardian hozott számomra fehérneműt és
mindenféle ruházati cikket, ami tevékenységemhez
nélkülözhetetlen volt. Gardian Törökország
mélyén, örmény földön született, sovány, szenvedélyes
és alattomos ember. Közvetlenül az ő
fennhatósága alá tartoztam. Hogy miért nem ő
maga látta el azt a teendőt, amelyhez olyan kitűnően
értett, hogy a legapróbb részleteit is mesteri
egyszerűséggel magyarázta meg nekem, az torz
külsejében leli magyarázatát. Gardian gusztustalanul
csúnya, sovány, beteges bőrű ember volt.
Néhány nap alatt teljesen átváltoztatta a megjelenésemet.
Hosszú, az orr felé sarló alakban behajló
pakompartot növeszttetett velem, kimanikűrözttette
a körmeimet, zsakettszerű új ruhába
bújtatott és széles karimájú nemezkalapot nyomott
a fejembe. Ezt a spanyolos eleganciát sétapálcával
és széles, fekete felöltővel egészítette ki.
A felöltőt a vállamon keresztül dobva kellett viselni.
Este, ha beléptem a szobámba és felcsavartam
a villanyt, egy idegen ember jött velem szembe a
tükörből…