A Lábán-díj azoknak is útmutatóul szolgál, akik nem foglalkoznak napi szinten a kortárs táncelőadásokkal. Az idei díjazottak egyike Horváth Csaba, aki a Forte Társulattal Bartók 5. vonósnégyeséhez „nyúlt hozzá” a fizikai színház eszközeivel.
– Túl azon, hogy némi sajtófigyelmet generál, mitől fontos a Lábán-díj?
– Számomra azért fontos, mert a táncos szakmának az egyetlen olyan díja, ami szigorúan szakmai alapon működik, és nem ül fel a politikának. Ennek megfelelően a kuratórium is lelkes és lelkiismeretes, ők tényleg megnézik azt a száz-százötven előadást, amiből ki lehet választani a nomináltakat… A kurátorok – ebben a kivételes esetben – tisztában vannak a táncszakma rezdüléseivel, magyar és nemzetközi viszonylatban is.
– Az általad vezetett Forte Társulat kapcsán számomra zavarba ejtő a „fizikai színház” megjelölés…
– Én igyekszem demisztifikálni ezt a meghatározást, ami nem jelöl többet, mint, hogy az adott társulat és az alkotó – utóbbi nyilván én vagyok – egy adott stílusban dolgozik, és a maguk szabta keretek között kalandozik. A fizikai színház nem valami „szektás elhajlás”: engem a mozgás, mint kifejezőeszköz hangsúlyosan foglalkoztat. Akkor is, ha nem tánc-, hanem prózai előadásról van szó.
A most díjazott előadás Bartók 5. vonósnégyesére, a másik pedig Batók Béla Concertójára született. A két zenemű azért volt számomra kihívás, mert ezek nem programzenék. Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy nincs mögötte librettó, nincs mögötte „történet”. Így lehetőségem volt a zenét inspirációs forrásként kezelni.
– Így „könnyebb” a konkrét táncosokra szabni az előadást?
– A Forte Társulat javarészt nem képzett táncosokból, hanem színészekből áll, persze vannak közöttük, akik inkább táncosnak számítanak, de ezt talán nincs is értelme így szétszálazni.
– Ilyen aspektusból talán még vagányabb dolog elnyerni egy táncos díjat…
– Én koreográfusként kezdtem, és a mai napig annak (is) tartom magam, s bár elméletileg a rendezésnek más kritériumai vannak, de a kettő lényegében mégis azonos számomra: mindkettő színpadra álmodja a saját vízióit. A tánc, a mozgás ma már olyan sokféle definícióval rendelkezik, és a határok annyira kitolódtak, hogy nem is ezzel kell foglalkozni.
– Hanem?
– Az a fontos, hogy a lehető legpontosabban fogalmazzuk meg a vízióinkat, és ehhez a legmegfelelőbb eszközt válasszuk ki. Ha ez a tánc/mozgás, akkor azt, de ha a próza a megfelelő kifejezésmód, akkor azt. Az 5. vonósnégyes egy kifejezetten táncos előadás, de nem véletlen, hogy színészek adják elő. Olyan színpadi jelenlétet követelek meg az előadóktól, ami értelmessé és beszédessé teszi az előadást. Színészek segítségével jobban kifejezhetők azok a gondolatok, melyeket én fel akartam mutatni.
– Nagyon alpári módon azt kérem, hogy ezeket a mozgásban megfogalmazott gondolatokat „húzzuk le” a szavak szintjére. Mi foglalkoztatott téged a darab(ok) létrehozása közben?
– Alapvetően a zenéhez és a zeneszerzőhöz kötődnek ezek a gondolatok. Számomra fontos, hogy ezek a művek a második világháború idején keletkeztek. Ezért felbukkannak olyan kérdések, mint a hatalom, az egymásra utaltság, a militáns folyamatok erősödése, az esendőség, a butaság… Egy életet tagadó világban való életigenlésről szól az előadás. Szerintem ebben a zenében – ahogy a hozzá készült előadásban – nem egy békés világ sejlik fel.
– Az én hibám, ha aktualitást hallok a szavaid mögé?
– Az aktualitást nem lehet kikerülni, akarva-akaratlanul is megjelenik…
– Ebben a konkrét esetben: akarva vagy akaratlanul?
– Is-is. Egy alkotó nem csak az alapanyagból – esetünkben a zenéből – merít, hanem a körülötte lévő világban zajló folyamatokból is. Az aktualitások szükségszerűen és maximálisan jelen vannak. Úgy, ahogy ezeket az aktualitásokat én saját magamon áteresztem.
– Miért pont Bartók, és miért pont ezek a művek? Van valami „háttértörténet”?
– Engem a kezdetektől fogva inspirált Bartók zenéje, sokat tanultam belőle, és már régebben, 2002-ben is komponáltam Bartók koreográfiát. Ez a Csodálatos mandarin volt, aminek aztán elég botrányosra sikerült a fogadtatása.
– …???
– A jogvédők betiltották az előadást… Azóta már próbálkoztam néhányszor, hátha „elfelejtették”, talán egy másik Bartók zenére koreografálhatok. De nem felejtették el, s tulajdonképpen Bartók kapcsán feketelistán érezhettem magam. A jogok mostanában felszabadultak…
–...és te egyből belevetetted magad a munkába?
– Nem, nem ilyen „ugrásra készen” vártam a lehetőséget. Megkeresett az Ördögkatlan Fesztivál, és velük közös produkcióban jött létre előbb a Concerto, aztán az Őszi Fesztiválra a 5. vonósnégyes.
– Mikor láthatja a közönség az előadást, és „egyébként” milyen terveid vannak?
– A Concerto és az 5. vonósnégyes látható lesz május 25-én a Táncfesztiválon, aztán július harmadik harmadában a szegedi Thealter fesztiválon is bemutatjuk. Utóbbinak még nincs konkrét időpontja. A jövő évadban a Nemzeti Táncszínház programjaként lesz látható a Várkert Bazárban.
Ősszel az Amerikai Egyesült Államokban, Philadelphiában fogok dolgozni, az ottani színház meghívására rendezem Federico García Lorca Vérnászát.
– Készül közben valami újdonsággal a Forte Társulat is?
– Igen, de erről még nem tudok, nem akarok beszélni.
