1917. május 15-én törte át a Horthy Miklós parancsnoksága alatt álló osztrák-magyar flotta a brit-olasz blokádot a Földközi-tengeren. Ez volt a Monarchia haditengerészetének egyetlen győztes csatája az első világháborúban, amely később Horthy kultuszának egyik alapjául szolgált. A stratégiai helyzet azonban nem változott meg, a szorost a háború végéig az antant ellenőrizte. Ez volt az első tengeri csata, amelyben minden haderőnemet: hadihajókat, tengeralattjárókat és repülőgépeket is bevetettek.
Olaszország 1915-ben az antant hatalmak oldalán lépett be a háborúba. Az antant azonnal blokád alá vette az Adriai-tengerről a Földközi tengerre vezető Otrantói-szorost, hogy megakadályozza az osztrák-magyar hadihajók és tengeralattjárók átjutását.
Az otrantói szoros
A műszaki zár és az állandó járőrözés nem volt túl hatékony (két év alatt csak egy tengeralattjáró vesztét okozta), de a flotta vezetése túlzottan nagy jelentőséget tulajdonított neki, és tucatnyinál is több alkalommal kísérelte meg feltörését. A legnagyobb támadásra (harmadik otrantói csata) 1917. május 15-én került sor, a hajókötelék parancsnoka Horthy Miklós volt.
A küldetésre a legmodernebb (és egy kivételével magyar építésű) hajókat jelölték ki: a Novara, a Helgoland és a Saida cirkálókat a Balaton és Csepel rombolók kísérték, a műveletben szerepet kaptak az aknákat telepítő tengeralattjárók és a felderítést végző repülőgépek is. Az nem volt kétséges, hogy a tengeralattjárók elfogására alkalmas hálókat húzó felfegyverzett halászhajók (drifterek) nem lesznek a páncélozott hajók ellenfelei, de védelmüket brit és olasz cirkálók látták el, amelyek összességükben az osztrák-magyar csoportosításnál jóval nagyobb erők képviseltek.
A művelet első szakasza a tervek szerint zajlott, tizenkét őrhajót elsüllyesztettek, tizenkettőt megrongáltak. A halottak száma csak kilenc volt, mert a régi idők lovagiasságát idéző módon a hajók személyzetének adtak időt arra, hogy elhagyják a fedélzetet, és nem lőttek a már csónakban ülőkre sem. A cirkálók ezután visszaindultak cattarói (kotori) támaszpontjukra, de ekkor már kifutott az olaszországi kikötőkből három cirkáló és négy romboló. A kibontakozó ütközetben a rombolók elsüllyesztettek egy olasz rombolót, majd miután hatalmas túlerőben lévő ellenséges kötelékkel találkoztak, még egy hajót eltalálva sikeresen visszatértek Cattaróba.
A három osztrák-magyar cirkáló tűzharcba bocsátkozott az olasz és brit cirkálókkal, a két órán át tartó heves csatában egy cirkálót, két rombolót, egy búvárhajót süllyesztettek el, és egy repülőgépet is lelőttek. Ám ők is szenvedtek veszteségeket: a Novarát, amelyen Horthy volt a parancsnok, egy brit cirkáló többször is eltalálta. A repeszektől Horthy is megsérült, egy ideig hordágyról adta ki a parancsokat, eszméletének elvesztése után Stanislaus Witkowsky sorhajóhadnagy vette át az irányítást. A lelassult Novarát később újabb találat érte, mozgásképtelenné vált, de ekkor feltűnt a láthatáron a felmentésére érkező hajóegység. Bár megérkezésükig még egy óra volt hátra, az antant flotta nem indított támadást és végül visszavonult.
A csatának legalábbis Magyarországon óriási sajtóvisszhangja lett. Jelentőségét túlértékelték, hiszen a károk ellenére az antant továbbra is ellenőrzése alatt tartotta az Otrantói-szorost, a Monarchia flottája jobbára ezután is a kikötőben vesztegelt. A zár újbóli feltörését csak 1918 júniusában kísérelték meg, ismét a sebesüléseiből felgyógyult Horthy vezetésével, végzetes következményekkel. A kötelék vezérhajója, a Szent István, a magyar hajóépítés büszkesége a bevetésre igyekezve a Premuda-szigettől délre torpedótalálatot kapott és elsüllyedt. A tengerésznek valóban tehetséges és eredményes
Horthy érdemeit felnagyították, „az otrantói hősként” vonult be a magyar köztudatba. 1920-as kormányzóvá választása után a csata fontos eleme lett kultuszának, olyan háborús hősként ábrázolták, aki nemcsak a Novarát, hanem az egész magyar nép hajóját kormányozza a nehézségek tengerén, a biztos rév felé.
