Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Benedek Szabolcs Szíriusz és moretti című esszéje Fiume városának különlegességéről szól.
„Adott egy város, amelyet délről a tenger határol, északról és keletről szorosan körülfogja Horvátország – a szomszédos, már horvát közigazgatás alatt álló Sušakot pusztán egy keskeny folyó, a Fiumara (horvátul: Rjeҫina) választja el –, nyugati peremén pedig már az osztrák határ húzódik. A kedvelt nyaralóhely, Abbázia (ma Opatija) az Isztriai-félsziget többi részével egyetemben Ausztriához tartozott, de hogy a politikai határok mennyire nem követték a földrajziakat, azt jelzi például, hogy a Sušaktól keletre eső Szádrév (ma Bakar) szintén a magyar tengermellék része volt. Természetesen a Monarchián belüli határok javarészt képletesen voltak értendők, mert miközben a Fiumara, illetve Rjeҫina fölött átívelő híd egyik végén ott lengett a magyar, másik végén a horvát lobogó, Abbázia és Fiume között közvetlen villamosjárat közlekedett. (Nem nehéz észrevenni, hogy a folyóról kapta a város mind eredeti olasz, mind későbbi horvát nevét.)”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Szilágyi Zsófia Márványi Judit Kapaszkodók – Egy szerkesztő emlékei című kötetéről írt kritikát.
„A szerkesztők munkáját szokás a játékvezetőkéhez hasonlítani: ha tökéletesen vezetik le a meccset, senki sem veszi őket észre, de ha akár egyetlen hibát is elkövetnek, rögtön láthatóvá (és szidhatóvá) válnak. Bár a szerkesztők, ha maradok most a sporthasonlatnál, mintha nemcsak a játékvezető, de az edző, a gyúró, esetleg a pszichológus szerepét is kénytelenek lennének magukra venni: mindig megkísérlem elmagyarázni kritikaszemináriumokon, vigyázzanak a kritikusnak készülők azzal a szóban is, írásban is könnyen kicsúszó mondattal, hogy „egy alaposabb szerkesztés ráfért volna a kötetre”. Mert, persze, mindig minden műre ráférne az a bizonyos alaposabb szerkesztés (ha most szarkasztikus akarnék lenni, talán egyedül az Ivan Iljics halálára nem, legalábbis erről az elbeszélésről írta Kosztolányi, hogy egyetlen betűt sem lehetne belőle kihúzni), de ha valamit meg szeretnénk érezni abból, mennyire összetett munka a szerkesztőé, érdemes Márványira odafigyelni.”
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
Molnár Antal – Tóth Tamás A Falconieri-palota – Róma című könyvéről két kritika szól.
Hetényi Ágnes: Komplett leltár
„Miközben a kötet célja a palota és a benne ma működő intézmények és előzményeik népszerűsítő ismertetése, az építészettörténeti rész tudományos igényű munka, csak nincsen lábjegyzetelve. Felhasználja az 1995-ben, a Római Magyar Akadémia szervezésében megtartott, a palotát középpontba állító nemzetközi konferencia publikált anyagát. Merít az 1998-ban magyarul (és olaszul), Csorba László szerkesztésében kiadott, a római magyar kulturális, tudományos és egyházi intézetekről, illetve az ezeknek otthont adó palotáról szóló kötetből. Támaszkodik az 1999-ben, Francesco Borromini születésének 400. évfordulója alkalmából megrendezett nagyszabású római kiállítás anyagára, amelyet a legkitűnőbb, Borrominivel foglalkozó nemzetközi művészettörténészi és az építészettörténészi csapat állított össze, az ehhez kapcsolódó, sok és kiváló tanulmányt felvonultató katalógusra, a kapcsolódó konferencián elhangzottakra, és a témában azóta megjelent tanulmányokra. Fontos, hogy a palotával kapcsolatos eredmények most bekerülnek a magyar nyelvű irodalomba.”
Csorba László: Magyarok a Via Giulián
„Némi ellentmondást érzek abban, ahogyan Molnár Antal a Római Magyar Akadémia 1946–49 közötti korszakát bemutatja, és ahogyan értékeli. A humanizmus-kutató professzor, Kardos Tibor színvonalas rendezvényeit, eredményes kiadói tevékenységét, rendkívül sikeres ösztöndíjas- és vendégfogadó teljesítményét joggal ábrázolja úgy, hogy akkoriban a Palazzo Falconieriben működött „a város legjobb, legaktívabb külföldi intézete”. Pár mondattal odébb, kissé sommás értékelésében mégis úgy fogalmaz, hogy „a Kardos irányítása alatt álló Akadémia csak részben jelentette a folytatását az 1928-ban megkezdett munkának, sok tekintetben inkább az új, az 1959 és 1989 között működő intézmény előfutárának tekinthető”. Persze, Kardos baloldali volt, a kommunista párt tagja, de a párt „irányvonalát” oly gyatra módon képviselte Rómában, hogy többek között erre hivatkozva „fúrta meg” sikeresen a vele ellentétben valóban militánsan kommunista követ, Tolnai Gábor.”
SZÉPPRÓZA
Fecske Csaba, Horváth Péter, Szeifert Natáila és Oravecz Imre szépprózája mellet a héten Szív Ernő tárcája olvasható,
Oravecz Imre: Ókontri
„A szerelem különben se tart örökké. Két-három év, aztán vége, elszáll, mint a füst. Nem azon múlik a boldogság, hanem azon, hogy összepasszolnak-e, hogy mifélék, hogy becsülik-e egymást. Júlia mellett szól az is, hogy rendes, dolgos. Süt, főz, takarít, ellátja a húgait, az aprójószágot, és még az apjának is besegít a határban, kapál, markot szed, ha annyi a munka, hogy nem győzik a napszámosok.”
VERS
A szám versrovatában Boda Edit és Gyárfás Endre versei kaptak helyet. Az erdélyi költészet középnemzedékének egyik legtehetségesebb képviselőjeként számon tartott költő, Boda Edit sorozatából mutatjuk itt az egyiket, amely remélhetőleg kedvet hoz a 15 darabból álló teljes sorhoz:
Platánmatrjoskák
Néha egy fában lakom, egy platánfában, mely ugyanakkor egy másikban: ez a világ rendje, monoton otthontalansága. Platánmatrjoskák.
Ha a lehelet elpárolog, az anyag feladja, illetlen összevisszasággá alakul, a lelkek pedig mint valami szigetek úszkálnak ebben az obszcén kavarodásban.
ZENE
Végső Zoltán: A megunhatatlan Corea
„Bár hozzám közelebb állt és merészebb vállalásnak tartottam a Gary Burtonnel közös duókoncertjét a Müpában legutóbb, de most, hogy Eddie Gomezzel és Brian Blade-del közösen léptek fel, sincsen miért legyintgetni, mert úgy teszik elénk farzsebből a jazztörténelmet, hogy még új számokat is felvillantanak. Azt hiszem, a megújulás, a burjánzó friss erő nélkül nem beszélhetnénk jazzről, pontosabban éppen ezért mondjuk Corea amúgy rendkívül sokféle hatást mutató zenéjére, hogy jazz.”
Csengery Kristóf: Két ritkaság, egy sláger
„Különleges és igen ízletes zenei szendvicset készített a MÁV Szimfonikus Zenekar közönségének Takács-Nagy Gábor (1956). A karmester néhány éve művészeti vezetője volt az együttesnek, de távozása óta is hűségesen visszajár, tanulságos és élményt adó koncerteken vezényelve az immár több esztendeje Csaba Péter keze alatt tovább fejlődő együttest. Az alapgondolat ezúttal az volt, hogy nagy zeneszerzők ritkán hallható szimfóniái szólaljanak meg; olyanok, amelyeket a közönség nem – vagy nem eléggé – ismer, s amelyek alkotójuk más, népszerűbb műveinek árnyékában nem kapják meg a méltó figyelmet. Ezt azonban tetézte és még érdekesebbé tette egy másik mozzanat: a koraiság.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
