Arab Filmfesztivál, Berlin, 2017. március 31-április 7.
Írta: Ferber Katalin
Zaineb utálja a havat (Zaineb Hates the Snow), Tunézia, 2016, Dokumentumfilm
Rendező: Kaouther Ben Hania
Csodálatos gyerekekről, az ő formálódó identitásukról, vagyis mindarról szól ez a hat év alatt készített dokumentumfilm, melynek epizódjai szomorúan ismerősök mindannyiunk számára. Egyre ismerősebbek.
Zaineb kilenc éves kislány, amikor édesapját elveszíti egy autóbalesetben, naplót kezd írni, ez a film nyitó képsora. Édesanyja, öccsével együtt egyedül neveli őket, de a kislány rövid idő múlva észreveszi, hogy az anyukáját rendszeresen hívja valaki telefonon, s ez mélységes aggodalmat kelt benne.
Lassan derül ki, hogy a magára maradt anya (két gyerekkel) új társat talált. Természetesen az új férfinak is van egy Zainebbel egyidős kislánya, akit egyedül nevel. Csaknem két évig tart, amíg a két gyerek összebarátkozik, s majdnem testvéri viszonyba kerülnek. Tunéziában lezajlik az esküvő, s Zaineb anyukájával és öccsével átköltözik Kanadába, ahol új otthonuk lesz.
Utazásuk előtt az iskola tanárai és nebulói búcsúztatják Zainebet, aki lámpalázasan, sírva olvassa fel előre leírt beszédét a hallgatóságnak. Az est egyik legszebb mondata, amit egy tanítónéni mond a kislánynak: nem kell szégyellned a sírást, hiszen az csak az érzékenységed bizonyítja, ami nagyszerű.
Kanadában, Quebec-ben meseszerű nagy ház várja az új családtagokat. A két kislány teljesen ellentétes környezetben nőtt fel, Zaineb vallásos nevelést kapott, fogadott testvére, akit évek óta az édesapja nevel, már teljesen alkalmazkodott a kanadai környezetéhez. A két kislány konfliktusainak többsége e különbségből ered.
Csak jelzésszerűen tudjuk, hogy Zaineb édesanyjának is komoly problémái vannak az új környezetben: hordja-e a számára természetes kendőt, elfogadja-e új társa fedetlen fővel, tud-e alkalmazkodni a korábbi környezetéhez képest csaknem ellentétes szokásokhoz és napi rutinokhoz. A dokumentumfilm készítője végtelen tapintattal, gyengéden és megértéssel követi az új család életét.
Úgy tűnik, bár mi nézők, nem tudjuk meg ennek okait, hogy e kapcsolat nem sikerül: hat év után az asszony két gyerekével elköltözik a férjétől. Most már Kanadában, de újra magukra maradnak. Zaineb öccse, úgy tűnik, talán önvédelemből, megőrzi hitét, s az évekkel korábban elhunyt édesapjával beszélget folyamatosan. Zaineb kineveti, ahogy kicsit szomorúan hallgatja öccse vallásos fogadalmait is.
Zaineb gyönyörű fiatal lánnyá cseperedik, s bár továbbra is egy iskolába jár egykori “fogadott” s nála sokkal felvilágosultabb testvérével, semmiféle kapcsolat nincs többé közöttük. Az ő beszélgetésük talán a film legfontosabb része. Két tizenöt éves lány, az egyikőjük nyílt, magabiztos, öntudatos, a film főhőse, Zaineb bizonytalan, szorongó, érzelmileg labilis, s nem érti, miért nem barátok ők ketten többé. Újra csak sejtjük, hogy Zainebnek nem sikerült “asszimilálódni”, régi környezetétől igazán soha nem tudott elszakadni (hasonlóan az édesanyjához és öccséhez) és az újban él, de sok tekintetben minden és mindenki idegen marad a számára.
A film záró képsorában az anya, Zanieb és öccse nézi a hat évvel korábban felvett, a mindennapi életüket rögzítő képsorokat. Az édesanya sír, Zanieb elámul, mert oly távolinak tűnik Tunézia, egykori hazája, az ottani szokások, a szikrázó napsütés, egyszóval mindaz, ami tízéves koráig a mindennapi élete volt.
Nem tudhatjuk, Zaineb megszerette-e a havat új hazájában. Egyet azonban megértünk a filmnek köszönhetően. Az “identitás”, a haza, az otthon, a közösség, a szokások a hit megtartó ereje még a gyerekek esetében is erősebb mindannál, amit mi felnőttek erről eddig tudtunk.
Ezúton mondok köszönetet az Arsenal mozinak, Christina Kunzénak és Christiane Dramének (Fabrikpublik), hogy támogatásukkal lehetővé tették a fesztivál filmjeinek megtekintését – a Szerző.
