Makisz Citasz: Isten a tanúm [Μάρτυς μου ο Θεός]– Typotex, 2017 – fordította Fokasz Nikosz – 2016 oldal – ISBN 978-963-2798-88-2
Egy ötven éves, kövér férfi (170 cm, 130 kg fölött), aki még a szüleivel él, elveszíti az állását, és minden szempontból krízisbe kerül. Remények, vágyak és tervek között hányódva próbálja leszűrni saját múltjának tapasztalatait, és megragadni a jövőt. Álmodozik, csapong, kesereg, a megváltozott világot hibáztatja siralmas helyzetéért. Ismerős… Nagyon ismerős, akár magyar is lehetne a vallási buzgalmával, a bumfordi esetlenségével, a szexuális elfojtásaival, az „idegenek” miatti aggódásával és hatalmas álmaival.
Makisz Citasz regényének antihőse – bár a cselekmény még a görögországi olimpia előtt játszódik – nagyon mai. A narrátor, miközben saját életét próbálja önmaga számára érthetővé tenni, újra és újra visszatér ugyanazokhoz a pontokhoz, s gondolatai bővített formában, vagy éppen a pillanatnyi összefüggéstől megváltozva görögnek tovább. Az empatikus olvasó egyszerre nevet és sír, borzad és sajnálkozik.
Nézem magam a tükörben, s látom, hogy a hajam vattaszerű gomolyaggá vált. A stressz és bánat miatt. És persze a kor: átevickéltem az ötvenen. Elkezdtem ezen morfondírozni: a fiatalság sosem tér vissza, akár csak a szitok, az eldobott kő vagy a pénz.
Anyám gyakran mondta: „Vigyázz a nőkkel: nagyszájúak, eljárnak, hazugok és sokat markolók. Vigyázz velük. Te ártatlan gyerek vagy, meghatározott elvek szerint neveltünk… Ha belekeveredsz… megnézheted magad.” Néha megkérdezném, mitől fél ennyire. Mindenesetre, ha az anya fél, fél a gyermek is.
A nőkkel való viszony, ami (lelkiekben) eredménytelen udvarlásokból, (testiekben) prostituáltak szolgáltatásainak igénybevételéből állt, csak addig működött, amíg Hriszovalantisznak volt munkahelye és pénze.
Egy nő a bordélyban, aki feltehetően nincs is bejelentve, pokoli életet él, mivel a legtöbb esetben nem menekülhet sem a stricik, sem a rendőrség karmai közül. A gyönyör töltött el, amikor ezen nők valamelyikével szobára mentem, s láttam őt levetkőzni, de egyúttal emberi érzések is: gyengéden beszéltem hozzá, mindenütt csókolgattam, és a végén beszélgetésbe elegyedtünk.[…] Ezek az asszonyok is Isten képére és hasonlatosságára teremtettek. Érzelmeim irányukban nagyon finomak. Bőkezűen nyújtottak élvezetet és örömet, és mindig jól viselkedtek velem. Még most is, amikor nyomorúságos állapotban vagyok, ha valamelyikükkel összefutok az úton, kedvesen beszél hozzám…
– közben persze szenved, kiutat keres, tán szerzetesnek is beállna, ha nem lenne olyan sok kifogása és terve… na meg kötelessége. Támogatnia kellene szüleit és testvéreit, de nincs miből, el kellene költöznie, de nincs hová, meg kellene nősülnie, de nincs nő a láthatáron. Görög nőt kellene feleségül venni. Esetleg franciát, vagy angolt! Gyerek kellene, a szüleinek meg unoka.
Olyan asszonyt szeretnék találni, aki nem parázna, de úgy tisztel engem, ahogy csak egy parázna asszony tisztelheti a férfiakat.
Borzongó együttérzéssel, és rossz előérzetekkel telve olvassuk Hriszovalantisz történetét, s még szurkolnánk is neki, ha nem tudnánk, hogy egymásnak ellentmondó álmai még egy mesében is reménytelenek lennének. Citasz regénye – miközben krimiszerű feszültséget ad – mély és fontos kérdésekre keres választ… az olvasóban.
Isten a tanúm, engem megérintett ez a történet.
