Az Élet és Irodalom új számát rövid részletekkel ajánljuk. A válogatásban találsz prózát, verset, és egy esszét arról, mi minden hiányzik a magyar irodalomból.
FEUILLETON
Takáts József: Az Ariosto-dobbantó
Takáts esszéje arról szól, hányféle beszédmód, formahagyomány, irány hiányzik a magyar irodalomból, és hogy ezek a hiányok mennyiben nehezítik meg a magyar író alkotó munkáját.
„Közel négy évtizeddel ezelőtt Karátson Endre fejtegette egy tanulmányában, hogy a magyar irodalom idegenkedik a fantasztikumtól, mindig igyekszik megkülönböztetni a valóságosat és a valóságon túlit, íróinak képzeletét befogja a történelmi múlt vagy az aktuális valóság keretei közé, egyszóval: hogy a magyar kultúrában valamiféle „józanság-cenzúra” működik. Ha ez helytálló megállapítás, akkor semmi meglepő nincs abban, hogy a Toldi szerelme nem lett ariostói jellegű alkotás. De lehetséges, hogy fordítva van: azért érvényesül „józanság-cenzúra” és valószerűség-elvárás az irodalmunkban, mert sosem volt Orlando furiosója. Szakszerűbben szólva: mert nincs olyan tekintélyes és inspiratív magyar nyelvű irodalmi formahagyomány, amely „anyanyelve” lehetne az újabb fantasztikus műveknek. Néhány éve Margócsy István írt példaszerű kis tanulmányt e témáról, rámutatva, hogy a XVIII. század végén, a XIX. század elején, amikor először elkezdtek magyarul hexameteres költeményeket írni, milyen sok rontott, nehézkes, sikerületlen kísérlet volt szükséges ahhoz (évtizedeken keresztül, sok-sok költő kezén), hogy végre jó magyar hexameterek szülessenek Vörösmarty műveiben. Még további évtizedek után pedig már könnyedén bántak a hexameterekkel XVIII. századi elődeiknél talán kisebb tehetségű költők is. A saját nyelvű formahagyomány megléte, úgy tűnik, ha nem is az előfeltétele, de elősegítője a színvonalas alkotásnak – mint a dobbantó a tornaszernek nekifutó tornász számára. A magyar irodalomból mintha hiányozna a fantasztikus „dobbantó”.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Szilágyi Zsófia: Coitus és oltótű
A recenziót Csáth Géza 1906 és 1914 közötti naplófeljegyzéseinek és visszaemlékezéseinek gyűjteményéről szól. Ebben olvashatjuk:
„Feltehető a kérdés, mi is ez a könyv voltaképpen: önmagában olvasható mű, vagy olyan, értékes forrás, amelyből megismerhető a magyar irodalom történetének egy megkerülhetetlen alakja? Úgy tűnik, éppen az utóbbi, vagyis az író szorul háttérbe, hiszen mindarról, amit Csáth olvasott, látott a színházban, amit megírt novellában vagy színdarabban, szinte csak adatokat kapunk – arról viszont, hogyan lett morfinistává, milyen módon kezdett nemi életet élni, mitől félt és mi jelentette számára a legnagyobb élvezetet, történeteket is kapunk, sőt, értelmezést. A kötet, persze, nem pusztán töredékes, de nem is egységes: vannak benne valóban naplószerű feljegyzések, rövid, dátumokhoz kapcsolt jelzések, álomfejtések, visszaemlékezések, sőt, egy soha meg nem írt regény terve, emellett olyan, összefüggő szövegek is, mint a Morfinizmusom története meg a Nemi életem leírása.”
Az ÉS könyve februárban
Roberto Bolaño: 2666 című nagyregénye. A korszakos műről Urbán Bálint írt hosszabb elemzést, ebben olvasható:
„Az életművet lezáró nagyregényben a maga legkiérleltebb teljességében mutatkozik meg a jellegzetes bolañói próza. Ebből a szempontból a 2666 olyan totális mű, melyben ott csillog sötéten az egész életmű számtalan üvegszilánkja. Mintha a szerző számot vetett volna legsajátabb prózavilágával, és egy totális műalkotásban szintetizálta volna korábbi szövegeinek szinte minden jellemzőjét és meghatározó motívumát, a metairodalmi játékoktól kezdve a referencialitás és a fikcionalitás szétszálazhatatlan egymásba tükrözésén keresztül egészen a krimiműfaj kliséinek kiaknázásáig. Nem csoda – és erre a könyv kiváló hazai recenzensei, Rostás Eni (Könyvesblog) és Zelei Dávid (Magyar Narancs) is felhívják a figyelmet–, hiszen a regény a halál kapujából íródott. Bolaño úgy kezdett el dolgozni utolsó könyvén, hogy tudatában volt: halálos betegsége akár meg is akadályozhatja a kézirat véglegesítését. A szerző és a kultúra utolsó pillanatainak perspektívái (ne feledkezzünk meg a mű keletkezésének idején uralkodó kultúrpánikról, az ezredforduló globális paranoiájáról, világvége-rettegéséről!) így mintha egymásra lennének montázsolva egy apokaliptikus vízióban, mely tulajdonképpen a bolañói szövegvilág elsodró erejű kiteljesedését és összefoglalását jelenti.”
VERS
A héten a hosszú idő után jelentkező, hamarosan kötetet is megjelentető Peer Krisztián mellett Tamás Zsuzsa szerepel a rovatban. Ízelítőül alább Tamás Zsuzsa egyik verse:
Prés
Nézd, szaladt be ragyogó arccal, és
boldogan mutatott valami láthatatlant:
nézd, valaki lepréselte a természetben
magában!
Mosogattam épp. Felnevettem,
ahogy a száraz levelet megláttam: Az ősz.
Az ősz préselte le, mondtam.
Június volt.
Vagyis, tértem észhez, kiszáradt.
Nemigen hallotta. A könyvespolchoz
szaladt, felütötte A természet ABC-jét,
nem a szavaim
ellenőrizendő: ez a legnehezebb könyve,
ebben préseltünk leveleket egyszer.
Ki is hullottak, de már szaladt is tovább,
én meg ott maradtam
bután, szedegettem a szavakat: te ősz,
kaporszakállú, aki vagy a természet maga,
ne rejts még hatalmas könyved végébe,
ha lehet.
PRÓZA
Csabai László, Németh Ákos, Nomád Földi László szépprózája mellett a tárcatárban Szív Ernő tárcanovellája olvasható.
Részlet Csabai László Rutin című írásából:
„Az alfőtörzs újra az szabadban. Nedves az őszi levegő, de kedélyesen kisütött a nap. Jó lenne üldögélni a dohányzóhely lócáján, csak ne lenne benne az állandó félelem a leleplezéstől. Járkálni kell hát, hogy mindenki azt higgye, ügyet intézni megy. Vagy beülni valahová. De idővel mindenünnen kinéznék. Mint az előbb a törzsön. Mondott valamit, azon röhögtek, és ha újra meg akart szólalni, mégis leintették. (Az szóba sem került, miért rendelték föl.)
Mordul valaki mögötte. Haptákba vágja magát és szabályos hátraarcot csinál. Nincs ott senki. A morgást mégis hallja. Figyeli az épületek ablakait. Hiába. Elmegy a belső őrség tárazójáig, az őrszobáig. Itt már ritmusossá válik a hang, nem morgás az, hanem horkolás. Felnéz. Hát persze, elaludt a toronyban az őr. Feje az orifon mellett, a vegyvédelmi felszerelésen. A toronyajtó tárva-nyitva. „A laktanya főbejáratánál, a szovjetek látogatása idején horkolva alszik az őr! És nyilván a kapuügyeletes is, mert különben már rég beszólt volna az ügyeletes tisztnek. Vagy azt is elnyomta a buzgóság? Mit gondolnak a Néphadseregről, a nép hadseregéről a laktanya melletti forgalmas úton közlekedő civilek, ha látják? Vagy a szovjetek!” Kovás III igazán felháborodik, és már tátja ki a száját, hogy fölkiabáljon a toronyba, mikor eszébe jut, hogy a város másik honvédségi laktanyájában, a Vorosilovban nemrég éppen így ébresztettek fel egy alvó őrt, mire az ijedtségében össze-vissza lövöldözni kezdett. Isteni szerencse, hogy senki nem sérült meg.”
ZENE
Végső Zoltán: A felemelkedés záloga
Végső Zoltán az izlandi ADHD jazz-zenekar Müpa-beli koncertjéről írt kritikát.
„Csodálatosan fájdalmas feszültségek emelnek magasra egy országot a szemünk láttára, már-már remegünk a lemaradás tudatától, amikor megérkezik a kegyelemdöfés: az izlandi jazz.
Az izlandi jazz fogalmát sokáig a Mezzofortéval azonosítottuk, közismert és kísérőzeneként elhasználódott számaik azonban nem ragadják meg az északi életérzést, de koncertzenekarként ma is ugyanazt a forró, latinos fiesztát nyújtják, amit 25 évvel ezelőtt (a Budapesten élő dobosukat is felismertük a közönség soraiban). Az ADHD más, ők az első hangot megállás nélkül, másfél órán keresztül végiggombolyítva a szülőföldről mesélnek.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az Élet és Irodalom elérhető online is: www.es.hu
