A szentendrei Ferenczy Múzeumban február 17-én nyíló Középkezdés című kiállítás annyira lélektan, mint amennyire a képzőművészet: Vinkler Zsuzsi pszichológus és képzőművész. Egyszerre… és ettől csak még izgalmasabbá válik a tárlat.
– A művészet és pszichológia kapcsolata – átlagos esetben – nem úgy szokott kinézni, hogy a képzőművész egyben pszichológus is. Sőt, azt gondolnám, hogy a pszichológus tudatossága akár bénítólag is hathat a művészre. Benned ez a kettősség miként lesz egységgé?
– A két terület mostanáig egymást váltotta az életemben. A korral megérett bennem egy olyan igény, hogy ezt a bennem lévő kettősséget egybegyúrjam, jött egy perspektívaváltás. A pszichológia tudományos csinálása után elkezdett érdekelni a kliensekkel való munka, és ez a művészetről való gondolkodásomat is megváltoztatta. A kiállításnak pedig azért Középkezdés a címe, mert most kábé egyforma távolságra vagyok a két végponttól, az életem elejétől és a végétől, innen mindkettőig ellátok.
A művészetnek – most ezt gondolom – annyi értelme van, amennyit a befogadó ebből használni tud: amit a néző magával visz, és a saját életében hasznosít, az a fontos. Talán így már össze is ér a művész és a pszichológus.
– Soha nem akadályozott a pszichológiai tudás az alkotásban?
– Nem, sőt egymást inspirálja a két terület. Ahogy gondolkodom azon, hogy az ember mit hoz magával és min tud változtatni, inspirálja az olyan művek létrejöttét, mint a kiállítás részét képező Alternatív domborzatok. Ha művészként formát adok egy gondolatnak, akkor ennek eredményeként azt pszichológusként is jobban megértem, számomra is megragadhatóvá válik egy-egy jelenség jobban átláthatóvá válik. Aztán ez visszahat, hiszen a kész mű már nem csak nekem segít, hanem segíthet a befogadónak is.
– A művészi munkában így kap szerepet a pszichológus. És fordítva? Mit ad hozzá a művész a pszichológus tevékenységéhez?
– A leghangsúlyosabb a kreativitás: mindenkit művésznek tekintek abból a szempontból, ahogy a saját életét komponálja. Mindenki a saját kreativitása segítségével talál utakat és lehetőségeket.
– A kiállítás jelentős részben a személyes múltadból, a családod emlékeiből építkezik, így egyfajta kitárulkozás, mások beengedése a személyes szférádba. Ez nem nehéz?
–Ha én megosztok magamból valamit, és az segíthet másnak, hogy a saját történetében lépjen, akkor annak van értelme. Az, hogy ez a kiállítás az én történetem, csak eszköz.
– A kiállításban számomra az egyik csavar, hogy Tőled függetlenül, a családtörténeteden keresztül is helyet kap a pszichológiai. Szondi Lipót nem minden család történetének része…
– Apai ágon egy szerteágazó szellemi és tárgyi örökséget kaptam…azóta sem változott. Kisgyerekként és most is a legkedvesebb elfoglaltságom ott az, hogy a spájzban és a hallban lévő nagy szekrényekben “kotorászok”. Ez a ház Szeged belvárosában most is azt a hangulatot őrzi, mint amikor a nagyszüleim szülei beköltöztek. Nagymamám testvérének, Vinkler László festőművésznek a ház sarokszobájában volt a műterme, ahol izgalmas szellemi élet zajlott a negyvenes évek elején. Ehhez a körhöz tartozott akkoriban Kerényi Károly, Sík Sándor, Szent-Györgyi Albert… Kevés dokumentum maradt fenn, de ahhoz épp elég, hogy izgasson és inspiráljon. Két neki íródott levél részlete szerepel a kiállításon, Kerényi Károly levélrészlete vetítve, Szondié pedig hangban jelenik meg. [Szondi Lipót idézett leveléről itt olvashatsz.]
– Honnan vannak a kiállításon szereplő üvegnegatívok?
– Azok is Vinkler László hagyatékából származnak, vannak közöttük festmény-dokumentációk, modell-fotók és családi képek egyaránt. Ezeket szándékosan nem rendszereztem. Nem volt célom a múlt rekonstruálása, a véletlenszerűen egymás mellé rakott képek összevisszasága az emlékek kaotikusabb, szövevényességére emlékeztet. Persze a papámmal erről sokat vitatkozunk.
– …aki szintén a múlttal foglakozik?
– Igen, ő az emlékiratait írja, és más szemszögből nézi a múltat, mint én. Ő például szisztematikusan feldolgozza a nagyszüleim levelezését, miközben megírja a család történetét. Ezzel nyilván kettős célja van, egyrészt a családon belüli történethagyományozás, másrészt pedig – ilyen a nagyszüleim levelezése – sok olyan momentum van, ami mások számára is érdekes lehet. Édesapámnak az a fontos, hogy „valójában hogyan történtek” a dolgok, nekem meg a múlt, mint a jelen része és a jövő alakítója. Ezért is van a kiállítás végén a három rágóautomata „múlt”, „jelen” és „jövő” felirattal. A befogadó azzal, hogy választ, kifejezi azt, hogy abban a pillanatban, a kiállítás végén melyik a fontos. Ha mindenki „jól viselkedik” és csak egy rágót vesz, akkor a kiállítás zárásakor látni fogjuk, hogy kinek melyik idő volt az ittlétekor a legfontosabb.
– Van tipped az eredményre nézvést?
– Ha lenne, akkor nem csinálnám. Olyan ez, mint a tudományban: az a hiteles kérdés, amelyikre nem tudom előre a választ.
– Ez nem egy hagyományos kiállítás, abban az értelemben, ahogy egy festménysort le lehet szedni, és fel lehet tenni más falakra. A Középkezdés itt és most létezik, és így soha többé. Mit igényel ez a bonyolult és összetett, sokféle hatással és technikával dolgozó kiállítás a befogadótól?
– Úgy terveztük meg az egészet, hogy többféle befogadási mód is lehetséges legyen. A kísérőszövegek nincsenek a műalkotások terében, aki „csak” a műveket akarja, azt nem terheljük háttér-információval, de akit az is érdekel, elérheti…
– A hajszáladról készített fotókra őszintén rácsodálkoztam, magyarázat nélkül is gondolatokat indít, de…
– A saját hajszálamról elektronmikroszkóppal készült kép ötlete úgy jött, hogy egy hajszálamat nézegettem és szabad szemmel is feltűnt, hogy vannak a vastagságában különbségek. Próbáltam visszaemlékezni, vajon mi történt velem akkor… Pont tegnap járt itt valaki, akivel megtörtént, hogy egy stressz/trauma hatására, egyik napról a másikra beőszült egy tincs a hajából. Tőle a fodrásza kérdezte meg, hogy „történt-e vele valami az elmúlt hónapokban?” – ott esett le neki a tantusz, hogy a teste/lelke ennyire össze van kapcsolva”. Tudunk erről a kapcsolatról, mégis gyakran megfeledkezünk róla. Én azt remélem, hogy ez a hajszál változtat egy kicsit azon, hogy hogyan gondolkodunk az időről…
– A kiállítás megnyitásával véget ér a munkád ebben a térben?
– Nem. Van egy “HétfőKKetten” elnevezésű program, ami a múzeumi szünnapokon lesz. Előzetes időbeosztás szerint egyéni találkozókra várom az érdeklődőket, ahol én a pszichológusi tudásommal és kreativitásommal egyszerre leszek jelen. Még soha sem csináltam ilyet, fogalmam sincs, hogy pontosan mi fog történni, ketten dolgozunk és azt remélem, hogy a résztvevők számára egy olyan élményt ad, amit túlmutat ezen a találkozón, a múzeumon kívül is hasznosítani tudnak. De ez legalább annyira múlik rajtuk, mint rajtam.
