Egy öt évvel ezelőtti napon Pedro Barateiro, a portugál képzőművész kinézett lisszaboni otthona ablakán. Éppen egy elsatnyult pálmafát vágtak ki odakint, amely már végképp feladta a törzsébe fészkelt rovarok ellen vívott harcot. A fűrész berregésébe egy másik hang is keveredett: a Barateiro otthonától nem messze álló parlamentnél elkeseredetten skandáló tüntetők tömege. Ebből a nagy hatású pillanatból született az az írásmű, amely a Szomorú vademberek című, azóta is töretlen sikerű performansz-előadás alapjául szolgál. A budapesti bemutató a Trafóban lesz 2017. február 17-én, ennek kapcsán beszélgettem Pedro Barateiróval.
Sokoldalú művésznek tűnsz. A honlapod alapján kiállítások, versek, videóanyagok és még rengeteg más is fűződik a nevedhez.
Elsősorban képzőművész vagyok, vizuális elemekkel dolgozom: mozgóképekkel, fényképekkel, szobrokkal. Írni az utóbbi pár évben kezdtem el, de ma már ez is fontos eleme a munkásságomnak.
Az interneten fellelhető egy videód (“Currency, Currency”, kb. “Pénz, Pénz”), amely érdekes ötvözete a vizuális és nyelvi információknak. A szöveg mintha afféle kapaszkodóként lenne jelen a mozgó ceruzák képsorai mellett.
A ceruzáknak, akárcsak a pénznek, a fizikai valójukon túl igen erős szimbolikus értékük is van. A videó a kettejük közötti kapcsolatra világít rá. A ceruza többletjelentését az adja, hogy az írásbeli kommunikáció soha nem volt még ennyire központi eleme a társadalomnak, soha nem formálta ilyen erősen a nyelvet és az emberi kapcsolatokat, mint manapság. Ebbe pedig az is beletartozik, hogy az interneten keresztül folyamatosan megfigyelnek és manipulálnak minket, hiszen a Facebook-profiljainkból gazdasági adatok lesznek, a privát e-mailjeinket pedig bármikor lehalászhatják és felhasználhatják ellenünk. Erre a folyamatra reflektál ez a videóm, illetve a “Szomorú vademberek” is.
Hogy került Budapestre ez az előadás?
A Trafó kurátora, Szalai Borbála hívott meg, mert a “Szomorú vademberek” jól illeszkedik a Gondolat plasztika című sorozatuk koncepciójába. Ezeknek a műalkotásoknak, előadások lévén, mind a nyelv az alapja, de én alkotóként nemcsak kihasználom ennek lehetőségeit, hanem kritikusan is szemlélem mindezt. Ha kell, leépítek, szétcincálok kifejezéseket, például magát a címet is. Hiszen mi az, hogy szomorú? Mi az, hogy vadember?
Nekem egyből Claude Lévi-Strauss (francia kulturális antropológus) könyvei, a Szomorú trópusok és a Vad gondolkodás ugrottak be róla.
Nem véletlenül.
Sőt, a rovarok által felzabált dél-európai pálmafák és a pontosan ugyanitt elszenvedett pénzügyi válság kapcsolata, ami a munkádat ihlette, szintén összefügg Lévi-Strauss munkásságával. Hiszen ő állította egymással szembe (avagy egymás mellé) a természetet és az emberi kultúrát.
A természet és a kultúra kapcsolata rendkívül ambivalens. Ahhoz, hogy a kultúra létezzen, tehát hogy termeljünk és alkossunk, szükség van a természetből eredő nyersanyagokra. A természet lételeme a kultúrának, de mindeközben a kultúra iszonyúan rombolja is a természetet, kiszipolyozza ezeket az erőforrásokat. Ez a kapitalizmus egyik legnagyobb csapdája, ami hatalmas feszültséget generál. Portugália például évszázadokon át gyarmatosító nagyhatalom volt, amelyet negyven év fasiszta uralom követett. Ezt azóta sem hevertük ki. Az elsők között voltunk, akik 2008 körül megéreztük a gazdasági válság negatív hatásait. Ma pengeélen táncol a hazám, akárcsak Olaszország, Görögország és Spanyolország. Elég szimbolikus, hogy a pálmafákat támadó rovar is éppen ezen a területen él és virul.
A magyar és a portugál mentalitás valamilyen szinten hasonló. Mindkét ország viszonylag kicsi, és siratja a dicső múltat, amikor még nagyobb, hatalmasabb és gazdagabb volt.
Ez is a kapitalizmus rákfenéje: újra naggyá, hatalmassá válni bármilyen áron. Ezzel a szlogennel nyerte meg Trump is az elnökválasztást. De vajon nem túl nagy az az ár, amit a nagyságunk visszaszerzéséért fizetnünk kell? Nem az lenne inkább az efféle kicsi, de erős identitástudattal rendelkező nemzetek feladata, hogy ellenálljanak a nagyság csábításának, és ezáltal elkerüljék azokat a történelmi hibákat, amelyek már így is ennyi válságot és szerencsétlenséget hoztak a kontinensre és a világra…? Úgy tűnik, manapság hiába juthatunk hozzá bármilyen információhoz, ez még nem garancia arra, hogy az emberek képesek helyes döntéseket hozni. Számomra az amerikai elnökválasztás eredménye is ezt sugallja.
Mire számíthatunk, hogyan zajlik majd ez a performansz-előadás?
Mivel a szöveget már sokszor előadtam, ezért bizonyos részei mennek fejből is, de alapvetően olvasni fogom. Ha a technikai lehetőségek engedik, akkor – a tévébemondókhoz hasonlóan – kivetítőről, ha nem, akkor papírról. Vannak poétikus elemei ennek a szövegnek, de alapvetően egy logikusan felépített beszéd, amelyből vétek lenne kifelejteni bármit is. Ugyan 2012-ben írtam, de érdekes módon semmit nem kellett rajta aktualizálni azóta, sőt, ma talán még érvényesebb is, mint amikor született. Szóval ez adja az előadás alapját, de azért mégsem olyan lesz ez, mint egy óra az iskolában. Állok vagy járkálok, folyamatosan tartom a szemkontaktust a nézőkkel, illetve rengeteg vizuális anyag is támogatja a mondandómat: képek, videók, hanganyagok. A végén pedig be szoktam vonni a közönséget is a diskurzusba, kérdéseket vetek fel, amelyeket megvitatunk. Eddig ahány helyen jártam ezzel a programmal, annyiféleképpen reagáltak erre. Hogy éppen Budapesten mi történik majd? Ezt majd meglátjuk pénteken…
