Schilling Árpád Jászai Mari-díjas rendező, a Krétakör alapítója a VAGY MINDENKI, VAGY SENKI címmel tette közzé gondolatait a Házasság Hete és Valentin/Bálint apropóján:
Szüleim 44 éve házasok, és élvezik.
Én soha nem akartam megházasodni, mert semmi nem tűnt annál visszataszítóbbnak, mint egy esküvő és semmi nem tűnt annál elviselhetetlenebbnek, mint egy házasság. Családunk mindkét ágon vallásos, ezért minden esküvő egyházi és polgári ceremóniából, ráadásul esküvői bankettből állt. A polgárikra nem kellett elmennem, de az egyházikra és a bankettekre igen. Az egyházi celebráció olyan lelketlennek, a koreográfia olyan elfuseráltnak, az esküvői pár pedig olyan görcsösnek tűnt, hogy ebben nem láttam semmi vonzót a magam számára.
Az esküvői bankettek primitív légköre különösen riasztott, leszámítva azokat a pillanatokat, amikor az alkohol hatására eszüket vesztő felnőtteken lehetett röhögni.
Az idő előre haladtával egyre kevesebb esküvőt szenvedtem végig, mert az én csodálatos szüleim ezt nem tették számomra kötelezővé. Elhagyhattam ezt a szokást a templomba járással együtt. Később a barátaim esküvőjére sem jártam, ha meghívtak mindig találtam valami kifogást.
Majd 2008 végén megházasodtam. Miért? Mert ezt kérte tőlem a feleségem. Ezt kérte. Tőlem. Semmi kedvem nem volt hozzá, mert tudtam, hogy pont addig maradunk együtt, amíg szabadok vagyunk. Amikor elkezdjük egymást rabosítani: vége.
Én nem akartam megszokásból csinálni semmit. Soha. Erre azt kérik tőlem, hogy házasodjak meg.
Kikötöttem, hogy csak polgáriról lehet szó, mert én nem engedem meg egy papnak, hogy a társas létről, a családról vagy a gyerekvállalásról prédikáljon nekem, tekintettel arra, hogy mindezekről halvány fogalma sem lehet. Kizárt! Bankett sem lesz, eljöhet pár barát, de nem dobok ki egy rakás pénzt azért, hogy az éjszaka közepén a rajtam élcelődő hullarészeg ismerőseimet kelljen összelapátolnom a bokrok alól. Nem veszek fel semmiféle hivatalos jelmezt. Gyűlölöm a jelmezeket, és gyűlölöm a hivatalost. Civilben voltunk tehát, egy Nógrád megyei falu önkormányzatában (nincs az az Isten, hogy polgármesteri hivatalt írjak, pedig az). Nem volt felhajtás, sőt, inkább túlzott szerénység jellemezte a délutánt. Egy csonka gyertya, egy gyűrött oklevél, poros akták, molyrágta glamúr. A feleségem elsírta magát, ami annyira meghatott, hogy én is elsírtam magam. Akkor ő már a 8. hónapban volt.
Azóta is együtt élőnk, mint házasok.
Hihetetlen, de ha rá hivatkozom, azt mondom: a feleségem. Van két gyerekünk. Egy nyolc éves lány és egy három és fél éves fiú.
Szeretjük egymást, boldogok vagyunk. Másképp volna ez, ha nem volnánk házasok? Aligha. Így viszont könnyebb intézni egy rakás családi ügyet. Praktikusan megéri: nem bántam meg. Annyit bánok csak, hogy akkor nem engedtem a feleségemnek, hogy fehér ruhát vegyen fel, és nem hívtam több barátot. Ezt elrontottam, de még pótolhatom. Csinálunk majd esküvőt, örömből. De ha nem, az se baj. Lényeg az egészség és a szeretet.
Az esküvő egy régi hagyomány, egy egyházi ünnep és egy polgári szerződés, amely számos jogot biztosít. Ebből a hármasságból bárki kedvére szemezgethet, kivéve, ha történetesen nem heteroszexuális.
Ha valaki az LMBTQ közösséghez tartozik, akkor neki nem jár sem a hagyomány, sem az ünnep, sem a jogok.
Mégpedig azért nem, mert sem a közösség, sem az egyház, sem az állam nem fogadja el egyenjogú tagjainak azokat, akik nem heteroszexuálisok. Természetesen létezik az érvelés, miszerint az esküvő évszázadok óta férfi és nő közösségét jelenti. Férj és feleség nem lehet két férfi vagy két nő, ahogy két majom sem lehet. Az érvelés úgy folytatódik, hogy ráadásul senki sem tiltja azt, hogy két férfi vagy két nő együtt éljen: lehetnek akár bejegyzett élettársak is. Gyereket már nem szerencsés, ha vállalnak, és talán éppen ezért az esküvőről is mondjanak le. Mivel nem tudnak gyermeket nemzeni, és ezáltal nem biztosítják a faj, a nemzet és a család fennmaradását, abból az intézményből sem részesülhetnek, amely ezt a szentháromságot hivatott biztosítani. Akik ellenzik, hogy az LMBTQ közösség tagjai kedvükre házasodjanak, azok elsősorban azért aggódnak, mert ezzel egy olyan világ nyílna meg számukra, amelyben nem érzik magukat komfortosan. Mit jelent az esküvő, ha két férfi csókolja meg egymást? Hogyan is adhatná erre az Úr áldását egy pap? Mi értelme ennek, ha természetes úton nem is tudnak szaporodni? Hova jutna az emberiség, ha minden mindennel keveredhetne, ha már a házasság sem lehetne az, amiért létrejött?
Egy férfi-nő viszony semmivel sem tartósabb egy férfi-férfi vagy egy nő-nő viszonynál. Azt csak egy tájékozatlan vagy rosszindulatú ember állíthatja, hogy az azonos neműek képtelenek a tartós kapcsolatra, mert „két deviáns, akik szórakozásból álltak össze az első nehézségnél elhagyják egymást”. Rengeteg gyermek születik olyan családba, ahol a férfi-nő kapcsolatot kizárólag az a félelem tartja össze, hogy „mit mondanának a szomszédok”. A felnőtt kapcsolathoz felnőtt emberek kellenek.
Tehát a tartós kapcsolat alapja nem a hagyomány, hanem az érintettek közötti valódi bizalom.
A két fél köti a szövetséget, amelyet a közösség legfeljebb üdvözöl. Sok heteroszexuális családba nem érkezik gyerek, mert vagy a férfi vagy a nő alkalmatlan a megtermékenyítésre, illetve megtermékenyülésre. Ők is szeretnének gyermeket, ezért vagy mesterséges megtermékenyítéssel, vagy örökbefogadással válnak családdá. Ez volna az útja az azonos neműek gyerekvállalásának is. Ezen a ponton nincsen semmi különbség.
Na ja, mondhatnák sokan, a >>beteg heterók<< valóban hasonlítanak az >>egészséges melegekre<<, ami épp az utóbbiak sérült állapotát jelzi.
A sérülés azonban a társadalom reakciójából következik. Miután a közösség nem engedi meg a nem heteroszexuálisoknak, hogy maguk dönthessenek az együttélésük minősítéséről, így az együttélésük minősége romlik. Az, hogy nem vagyok heteroszexuális, az nem azért van, mert lázadok a heteroszexuálisok ellen, hanem mert így érzem magam jól a bőrömben: így vagyok teljes értékű, így vagyok boldog, így vagyok ember. Ha tehát nem engedjük meg, hogy egy nem heteroszexuális ember házasodjon és gyereket vállaljon, akkor nem engedjük meg, hogy ezek az emberek boldog és felelős tagjai legyenek a közösségünknek. Cserébe viszont engedjük, sőt megköveteljük, hogy a heterók házasodjanak és gyereket vállaljanak akkor is, ha ehhez semmi kedvük.
A társadalom épp úgy megbélyegzi azokat a heteró nőket és férfiakat (leginkább a nőket), akik nem házasodnak és nem vállalnak gyereket, mint azokat a nem heteró nőket vagy férfiakat, akik szeretnének megházasodni és gyereket vállalni.
A hagyomány, a vallás és a jog így tesz tönkre életeket a heterók és a nem heterók között. Az egyiket kötelezi, a másikat tiltja. Pedig milyen egyszerű volna ez az egész. Rábíznánk az emberekre, hogy úgy éljenek, ahogy szeretnének, és akik úgy döntenek (függetlenül a szexuális orientációjuktól), hogy házasodni és gyereket nevelni szeretnének, azoknak ezt lehetőséget megadnánk. Én egy olyan heteró vagyok, aki megházasodott és családban él, de soha nem tenném kötelezővé ezt az életformát senki számára, viszont soha nem is tiltanám ugyanezt az életformát senkitől, függetlenül attól, hogy kit szeret. Akik azért aggódnak, mert egyre kevesebb az egészséges családból érkező, mentálisan ép gyermek, azok jobban tennék, ha beengednék a klubba a nem heteroszexuálisokat is. A gyerekek szexuális orientációja nem attól függ, hogy kik nevelik. Ráadásul, ha a nem heteroszexuális is teljes értékű tagja a társadalomnak, akkor nem mindegy? A mindannyiunk közössége sokkal tartósabb és ellenállóbb a kiválasztottak közösségénél. Ha értik, mire gondolok.
