Schilling egyike annak az elkeserítően kevés színházi alkotónak, akik felveszik az utcán heverő témákat akkor is – sőt akkor igazán –, ha azok súlyosak.
(Kovács Bálint, Origo.hu)
2015 elején egy ismeretlen magyar ápolónő elsőként beszélt a nyilvánosság előtt kíméletlen őszinteséggel a kórházakban uralkodó szakmaiatlan és embertelen állapotokról. A nővér fekete ruhába öltözött és az utcára hívta az ország ápolóit. A szókimondó nővér inspirálja Schilling előadását – de semmit nem használnak fel az ő valós történetéből.
Az előadás a végtelenségig kiszolgáltatott ember tragikomédiája. Azé az emberé, aki mindent megtesz azért, hogy kezébe vegye a saját sorsát, de vagy a külső körülmények (gazdasági és politikai mozgások, ígéretüket be nem tartó jóakarók) vagy a belső hiányosságok (tapasztalatlanság és tudatlanság) miatt folyton elbukik.
A nővér családjában három generáció jellegzetes vonásai tűnnek fel. Egy korábbi rendszerben szocializálódott öregasszony, aki mindig, mindent jobban tud lányánál, soha be nem látva, hogy megszerzett tapasztalatai a mai világban már nem érvényesek. Egy gátlástalan, túlélőszemléletét hirdető tinédzser, az ápolónő lánya, aki szerint már semmi sem számít, az életért foggal-körömmel harcolni kell, nem szabad hinni senkiben és semmiben. Főszereplő a jelenkor kihívásaival szüntelenül küszködő kisember, aki bár igyekszik bízni embertársaiban, problémáival végül mindig egyedül marad. A történet során feltűnnek korunk ismert figurái, életre kel Európa marginalizálódott felének újkori története.
