Susan Swartz: Személyes utak című kiállítása
- 12.10 – 2017.01.29., Ludwig Múzeum 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.
Deák Csillag
Tavaszi anzix
A Ludwig Múzeum termei most ligetet, pagonyt, vizes, mocsaras, fákkal, bokrokkal benőtt helyet rejtenek. Mélységet és völgyet látni. Hol tavaszi, hol őszi a táj. Hol kivirul a természet, hol közelít a tél:
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,/Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
(Berzsenyi Dániel: Közelítő tél)
Néha a ligetet is erdőnek mondjuk, és ilyenkor a pesti ember a Városligetre, Népligetre gondol. Városerdő(cske), mondja a német nyelv: Stadtwäldchen. Beláthatunk a ligetbe, a fák sudarak, magasak. Kérgük foltos, fekete-fehér, többnyire fehér. Nyírfaligetben vagyunk….
pocsolyát hizlal a kék ég,/ az arcod összegyűrt térkép./ Szétdobált ingek és szoknyák,/ a szívek a magányt szokják,/ fodros a folyó az égen,/ nyugvó nap, felkelő szégyen.
(Jónás Tamás Tavaszi anzix)
Susan Swartz képein, reliefszerű festményein festékréteg rakódik, csorog festékrétegre, színek keverednek színekkel. A vásznakon hol vízszintesen, hol függőlegesen futnak a vonalak, kifutnak, kihajolnak a képből, a végtelenbe tartanak, a természetbe. Az önmagába visszatérő természetet látjuk. Az idő körforgását is észleljük, hol rőt vörös és barna színek uralják a felületet, hol a zöld, a hófehér válik dominánssá. És magát az időtlenséget is érzékeljük, a mélységet, szakadékot, amikor gondolataiba mélyed az ember, megszűnik a kinti világ. Susan Swartz ezt a belső világot teremti meg érzékien, átélhetően. A belső tájat varázsolja elénk, a sosem létezőt, és hiteti el nézőjével, pagonyban, ligetben jár, fúj a szél, havasak a fák ágai, lehajlanak. Fagy. Jegesek a kérgek, jégpáncél fedi a gallyakat. Ágrecsegést hallani. Vízcsobogást. Tavasszal zizeg a fű, napfény súrolja a fák kérgeit. Sorozatok, végtelen ismétlődések.
Személyes út a kiállítás címe.
Emlékek idéződnek fel, fonódnak össze. Tájélmények. Árnyak tűnnek fel és el. A folytonosság állandóan megszakad, kérgesedik az idő és talán a lélek is. Emlékfoszlányok csúsznak egybe és egymásba. Az út kezdete és vége. Nincs visszaút? Áthatolhatatlan sűrűséggel találja szembe magát a néző. Előre kell menni. Csak előre. Susan Swartz frontvonalban van, máshol nem is lehetne. Képeinek centrumába állított formák falat képeznek, vízválasztók. Helyek, amelyek álmot rejtenek. A faunok világa ez, de nem látunk faunokat, nimfákat. Amit látunk a vásznakon, emberi érzéseket keltenek, hordoznak, emlékeket, amelyek köznapiak, a tájhoz kapcsolódnak. Mint amikor felidézzük az emberi arcokat, melyek az utcai forgatagban, metrólépcsőn, a közértben, a fürdőben bukkannak fel. Idegen és ismerős arcok. Susan Swartz fái emberi arcok, gesztusok, mozdulatok. Ökoszisztémák, absztrakciók.
Kiszínezett jelen és múlt.
Levegős, felfénylő felületek. Ha kell, elfehérül, mennyeivé válik. Szárnysuhogásúak. Sehol nincs Tilos az erdőben járni tábla. Minden kép nyitott, a fűre lépni szabad felkiáltás szellemét hordozza. A lélek szabad, ha bolyong is, és nem találja az egyenes utat. Az út girbe-görbe, kereszteződésekkel, megállókkal, pihenőkkel, ligetekkel. Közel vagyunk önmagunkhoz, a természethez. Susan Swartz félti a tájat és magasztalja is. Művei képírások, régebbiek, mint a szavak. A szavak előtti világot idézik fel. A tudattalant, amely feltör, akár egy gejzír. Sűrít, tömörít, rendet alkot. Ez a sajátos, már-már dramatizált, álcázott, szimbolikus rend a lélek tükre, víziója is. Közel a forráshoz, közel a nem ismerthez, a megfoghatatlanhoz, az ösztönök, az indulatok kaotikus és homályos világához. Közel az ürességhez, a hiányhoz. Közel a hanghoz.
Susan Swartz az ember és táj identitását, kapcsolatát keresi, miként is lehet a tájélménnyel úrrá lenni gondjainkon, nehézségeinken. Az élet csodáját átélni, megtapasztalni. Meditál. És elmondja, megfesti élményeit. Nekünk, önmagának. Az ember és a természet miként is válhat eggyé a látomásban, miként fedezi fel önmagában a természetet, a kinti világot. A kinti belsőt. Technikai tudása révén színekbe burkolja ezt a világot, árnyalatokba. Skáláz, színskáláz. Ezzel mér és értelmez is. Elszakítja szubjektív élményét a valóságtól, megszűnteti a valóságot, hogy másként, más formában, de újra rábukkanjon, az értelem háttérbe szorításával. Elmosódnak a határok a tárgyak, felületek között. Rések nyílnak és rések záródnak be. Összefüggéseket rejt el, összefüggéstelenségeket tár fel. Hol könnyen, hol nehezen kivehető, nehezen felfogható színorgiákat látunk.
El Greco II. Fülöp álma című műve megkülönbözteti a földi és az égi világot. Susan Swartznál nincs kettős felosztás ugyan, világa egységes, egylényegű, de nála is tetten érhető a transzcendens eredet, ahogy a fák fölfele nyúlnak, fel az égbe. Lentről haladunk fölfele. Földről az égbe? Mesés világot látunk, meditatív szemmel, geográfia, beazonosított tér, hely nélkül. Gulácsy Lajos különös városa jut eszembe.
Na ‘Conxypan egy város neve, amely túl fekszik minden geográfián, túl a földgömbön. Testetlen asztrál-lények lakják, felfoszlott formájuk, sápadt színük csak éppen dereng, cselekvésük erély nélküli imbolygás. Ott nincs erő, nincs akarat, nincs semmiféle mérhetőség. Mint felesleges lom ki van vetve belőle a gondolkodásnak ama sínje, amit mink e földgömbön logikának nevezünk, s lám, mégis van minden: házak és terek, virágok és emberek, föld és felhő, csak más, mint ahogy megszoktuk.
(Lyka Károly: Na ‘Conxypan festője)
Susan Swartz képei ebbe az ismeretlen valóságba vezetnek el bennünket. A Nirvánába. A Racionalitásba. Mindkettőbe. Ahogy Dieter Ronte, a kiállítás kurátora nyilatkozta:
Susan az amerikai álmot fogalmazza meg: higgy magadban, bízz magadban és teremtsd meg a saját személyes utad, ne a társadalom elvárásait vedd figyelembe, amelyek sokkal inkább a piaccal állnak kapcsolatban, s nem annyira az esztétikai kérdések érdeklik.
Kölüs Lajos
Mind egybegyűltek
Természeti jelenségeket, állapotokat látunk a kiállításon. Színeseket, szín nélkülieket. A hordozórakéták és űrbeli utazások világában Susan Swartz a természetre fókuszál. A Földre, a földfelszínre. Víziója, látomása van. Variálja, ismétli témáját, amely kimeríthetetlen. Az örökkévalósággal száll szembe, hiszen a változatok a tünékenységet, az időlegest, az éppen változót jelenítik meg, ezzel az állandóságot is értelmezi. Vásznai személyes levelek, vallomások. Hozzánk, nézőkhöz fogalmazta. Mintha sisakrostélyt vett volna fel, hogy hősiesen megvívjon elődeivel (Richter, Hantai, Rozsda, Hollán), közben önmagára figyel, mit is lát és hogyan látja. Keresi saját énjét és saját ábrázatát.
Mikszáth Kálmán Saját ábrázatomról címmel tette közzé vallomásait, leveleit. Alig hunyja le szemét, szokta volt mondani, kint van a narancsvirágos réten s megjelenik lelki szemei előtt a zöld ház lebocsátott zsaluival, ott, abban éli életét a másik családjával. Ott tanyáznak költészetének alakjai, ott élnek meséi, ott rezegnek a levegőben hangulatai. Kívül téren és időn. Susan Swartznál sincs konkrét hely és idő. Álomvilágban él, ahol nem jegyzik fel a helyek változását s az idők múlását. Nyitott szemmel erre az álomvilágra emlékezik, teszi azt láthatóvá, ha absztraktan is. Tudatos művész, aki tisztában van Freuddal, Junggal, a lélek pszichológiájával. Semmit sem hagy veszendőbe menni. Ezért tűnik úgy, hogy képeinek van egy sajátos vonása, a befejezetlenség, a folytathatóság.
Elmerül a természet világában,
közben saját magában is. Énje megtapasztalását közvetítik a művek. Hogy nincsenek határok, bárkivé lehetsz. Keret nélküli világ az övé. A szabadság világa. Lírai világ, oly tiszta, hogy művészete naivitását sem lehet eltagadni. Vagy másképpen szólva, tudja, mit kell és hogyan kell festenie, hogy ráfigyeljenek, és saját festészete gesztusa sohasem kövesedjen rá. Hitében erős alkat, hogy képes a természet titkait kifürkészni, tetten érni, megérteni. Vásznai csodálatot is hordoznak, a természet csodálatát. Ne tagadjuk, van ebben a csodálatban egy kis nárcizmus is, hogy része lehet a természetnek, és részese lehet a természet művészi kifejezésének. Szenvedélyt látunk, nem gyűlöletet, sem önmagunk, sem a világ tagadását. Örömteli festészet ez, talán egy kicsit idealizálja a látványt, az élményt, amit nem lehet tovább fokozni. Mégis fokozza, ismétli, de mégsem lesz közhelyessé, unalmassá, keményszívűvé. Bűntelen világ ez, de egyben figyelmeztetés is, mindez eltűnhet, jöhet olyan idő, amikor már nem részesülhetünk hasonló látványban. Az ember gonoszsága is jelen van tehát, csak rejtetten, szimbolikusan.
Levelek is a művek, tele imádsággal. Mintha Ady szólalna meg.
Uram, háborúból jövök én,/ Mindennek vége, vége:/ Békíts ki Magaddal s magammal,/ Hiszen Te vagy a Béke.
(Imádság háború után)
A képek szakralitása tagadhatatlan, bennük a békés szemlélő, a transzcendenshez forduló ember arcát fedezhetjük fel, és a földi élet szeretetét, amely felelősséget is jelent. Látjuk a végső állapotot is, a fák halálát, mintha az életből kilépő ember utolsó rezdülését érnénk tetten. Belső bizonytalansága tárul fel, vajon sikerül-e úrrá lennie a vesztésre álló ügyben. Személyes útja sem tagadja el a választás lehetőségét és kétségét, döntéseink következményeit felismerjük-e, elfogadjuk-e vagy sem. Műveiben a panteizmus és a tudatalattival való szembesülés egyaránt jelen van. Természet és ember közötti harmóniát keresi, vizsgálja, létezik-e, és ha igen, milyen formában. Formát ad ennek a harmóniakeresésnek.
A fa mint test, a fa mint ligetes erdő organizmusként van jelen az alkotásokban. Egymásba oldódnak, a környezet és az egymáshoz való viszonyuk válik fontossá. Közben a festészet
spirituális lehetőségeit, adottságait is felméri, számba veszi, nyomról nyomra követi változásait, állandóságát. És létrejön a csoda, a kép azonos lesz az élővel, annak ellenére, hogy absztrakt. A vászonra festett fa magában hordozza a falra festett ördög kifejezést is. A fával mint személlyel azonosulunk. Ahogy a barlangrajzok esetében a rajzolt forma is azonos volt az élővel. A csendet látjuk, a melankóliát, az elvágyakozást, a természetbe való beleolvadást, a túlélés vágyát és reményét. Van miért túlélni? Mondhatnám azt a képek láttán: Convenerunt in unum, azaz Mind egybegyűltek. A létező és a nem létező fák, formák, színek. Titkos üzenetet hordoznak, miközben csak geometriát, foltokat, kiterjedéseket, elkent festéket, struktúrát látunk. Kitöltött ürességet, nem mennyei, inkább földi kárpitot.
Mikszáthoz hasonlóan Rozsda Endre is megfogalmazta saját credóját:
Azt álmodom, hogy olyan világban élek, ahol az idő dimenziójában járhatok, előre, hátra, föl, le; ahol felnőttként járhatok abban az időben, ahol a valóságban gyerek.
Susan Swartz személyes útja folytonos keresés. Keresi a képet alkotó színek kapcsolatát, a megszületett formák összefüggéseit. Foltjai emlékeztetnek a fákra, az erdőre, a pagonyra. A természetre. A vonalakkal és kolorit által meghatározott formákban, motívumhálókban felfedezhetjük a megvalósított, elképzelt irányokat is. A személyes irányt.
