+ Zene

A zenei nyelv, ahogyan a beszélt nyelv, automatikusan megteremti saját struktúráját – beszélgetés az Újzenei Fesztiválról

ensemble pamplemousse

Idén is megrendezik az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivált, ennek keretén belül a Trafóban koncertezik január 8-án az amerikai Ensemble Pamplemousse alkotócsoport, erről a koncertről és a fesztiválról az Átlátszó Hang egyik kurátorát, Gryllus Samut kérdeztük.

Idén is megrendezik az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivált, amelynek programjai több helyszínen zajlanak. A Trafóban koncertezik január 8-án az amerikai Ensemble Pamplemousse alkotócsoport, erről a koncertről és a fesztiválról az Átlátszó Hang egyik kurátorát, Gryllus Samut kérdeztük.

Átlátszó Hang 2017 – Ensemble Pamplemousse: The Absurd Dancing With The Sublime

Az Ensemble Pamplemousse a fesztivál egyik kiemelt fellépője. Mikor találkoztál először az ő nevükkel?

Akkor ismertem meg őket, amikor 2008 és 2009 között egy évet Amerikában töltöttem Fulbright ösztöndíjasként. Andrew Greenwalddal, a Pamplemousse ütősével és zeneszerzőjével, akinek egyébként egyik nagyapja magyar, együtt tanultunk. Az Ensemble Pamplemousse akkor már öt éve létezett, a tagok még iskolásként találkoztak New Yorkban, és olyan koncerteket csináltak, ahol részdarabokat írtak egymásnak (a később csatlakozott harsonásukat leszámítva ma is mindenki komponál a tagok közül) és ezekből állítottak össze előadásokat, de rengeteget improvizáltak is, illetve nagyon érdekelte őket a performatív jelleg. Ráadásul minden komoly akadémikus eredményük mellett megmaradt egy ilyen gyermeki, humorból táplálkozó hozzáállás. Az Átlátszó Hang történetében szinte mindegyik évben volt érintőleges kapcsolódás az együttessel: 2014 januárjában a DieOrdnungDerDinge játszotta Jessie Marino Rot-Blau című művét a Trafóban, tavaly a bécsi Black Page Orchestra a társulathoz valamivel később csatlakozott Bryan Jacobs Dis Un Il Im Ir című trióját adta elő a Zeneakadémián.

A koncert előtt tartotok egy foglalkozást a közönségnek, ami nálatok már hagyománynak mondható. Miért szervezitek ezeket az előadásokat a koncert előtt?

A fesztiválnak egyik célkitűzése, hogy a közelmúlt újzenei tendenciáit bemutassa, ennek nagyon erős része a performativitás, illetve a vizualitáshoz való kapcsolódás, ezért is lett a fesztivál neve Átlátszó Hang. A másik célkitűzésünk, hogy úgy tegyük átláthatóvá ezeket a zenéket, hogy kapaszkodót tudjunk adni a zenehallgatáshoz azoknak, akiknek erre szükségük van. Persze sokan vannak úgy, hogy elsőre megfogja őket egy-egy darab vagy koncert, de marad sokakban is egyfajta távolságtartás az újzenével kapcsolatban. Mi meg akarjuk mutatni, hogy mit szeretünk ebben az egészben, ezért azt az eszközt választottuk, hogy a koncertek előtt, vagy a darabok közben a közönséget bevonva bizonyos akusztikus jelenségeket, vagy különböző zeneszerzői tendenciákat bemutatunk olyan eszközökkel, amiket éppen találunk: a közönséggel zajongunk, csörgünk, ének vagy épp beszédhanggal modellezzük az adott darabokban található anyagokat és elgondolásokat. Ezzel legalább tudunk valamilyen irányt adni, ha a hallgató elveszíti a fonalat.

Az Ensemble Pamplemousse tagjai is tartanak egy előadást a koncert utáni kedden. Itt miről lesz szó?

A saját tanulmányaikról és az alkotási módszereikről fognak beszélni. Mindig kérünk hasonló előadást az idelátogató együttesektől, és azt éreztem, hogy ők rengeteg olyan dologra vannak rálátással, amire egy átlag budapesti koncertlátogató kevésbé.

Az Ensemble Pamplemousse tagjai rangos egyetemeken tanultak a zeneszerzésről. Az ilyen kísérleti zenék esetében milyen arányban találkozunk tanult és tudatos, vagy éppen ösztönös zenészekkel?

Azt hiszem, Bolcsó Bálint mondta egyszer, hogy az mindenkinek a magánügye, hogy honnan szerzi be a hangmagasságait. Ezt a frappáns megállapítást azzal tudnám kiegészíteni, amit talán Jeney Zoltántól hallottam egyszer, hogy a zeneszerzés kettős aktivitásra épül: mindig van egy intuíció, amit nem lehet kikerülni, akármennyire is tudatosságra törekszik a szerző; emellett pedig mindig kell legyen egy analitikus folyamat is. A zeneszerzőnek egy még nem létező dolgot kell a semmiben kotorászva megtalálnia, de ezt utána meg kell néznie közelről, és tovább vinni valahogyan, amire persze rengeteg metódus létezik. Eszembe jut még Eötvös Péter, akit régebben megkérdeztem, hogy mennyire gondolkodik rendszerekben vagy struktúrákban komponálás közben. Akkor olyasmit válaszolt, hogy a zenei nyelv, ahogyan a beszélt nyelv is, szinte automatikusan megteremti a saját struktúráját.

Akkor tehát elég vegyes a kép.

Persze. Egyszer Jacopo Babolni Schilingi tartott előadást a szombathelyi Bartók szemináriumon, ő már kora felnőttként zenei, technikai zseninek számított. Amikor saját darabjainak alkotási folyamatairól beszélt, megállt a magyarázatban és feltette a kérdést: „Why? Just because I want!”. Mindig fontos tehát a szerzői szándék, nem működik az, hogy csak és kizárólag valamilyen szabályrendszer szerint alkotunk. Az ötvenes-hatvanas években nagyon nagy újdonság volt, hogy megpróbálták algoritmusokkal, szériákba rendezve zenéket alkotni. Ez olyan hangzó-eredményekhez vezetett, amiket korábban nem hallottunk, de később, a nyolcvanas évekre ez eléggé feloldódott. Ha más nem, akkor a minimalizmus mindenképpen elmosta ezt a fajta, inkább intellektuális megközelítést. Helmut Lachenmann német zeneszerző nemrég Budapesten tartott egy kurzust az Eötvös Péter Kortárszenei Alapítvány vendégeként, ő mesélte azt a képet, hogy a mélytengeri búvároknak be kell öltözködnie ezekbe a teljesen lehetetlen és kényelmetlen ruhákba ahhoz, hogy eljussanak a tenger mélyére és olyat lássanak, amit előtte senki sem. Ezek a zeneszerzői metódusok is ilyen járművek voltak, hogy olyat hozhassunk létre, amit előtte még senki sosem. Ő mondta egyébként azt is, hogy nem az új hangok megtalálása a nehézség, hanem a kontextus. Új kontextust kell találni a hangoknak, és ezzel lehet újat mondani és katartikus élményeket szerezni az embereknek.

A fesztivál képes arra, hogy harcoljon azokkal a prekoncepciókkal, amikkel az emberek többsége tekint az újzenére?

Az eredmény azt mutatja, hogy egyértelműen igen. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a három napos fesztivál négy év alatt tíz napra bővült, illetve az, hogy eddig még sosem volt olyan koncert, ahol kínosan kevesen lettünk volna. Van érdeklődés, és az emberek szeretnének részt venni új dolgokban, vagy akár az előítéleteiken átlépve pozitívan csalódni. Egyébként a kortárs zene helyzete a világban egyáltalán nem rossz. Ha bárhol elmegyek egy fesztiválra, akkor azt látom, hogy egészen borsos jegyárak mellett teltházzal futnak az ilyen előadások. Gondoljunk csak a földrajzilag legközelebbi hasonló, nem-budapesti eseménysorozatra, a bécsi Wien Modernre, ami egy hónapig tart. Az emberekben megvan tehát a kíváncsiság, de persze azok a korlátok is, amiket mondasz, ezért hoztuk létre ezt az egészet, mert mi tudjuk, hogy miért szeretjük az újzenét. Úgy gondoltuk, hogy amennyiben ezt át tudjuk adni, meg tudjuk mutatni, akkor le lehet rombolni a félelmeket és beidegződéseket.

Gryllus Samu

Gryllus Samu. Fotó: Pereszlényi Erika

Talán van ennek történelmi háttere is, amihez hozzátartozik, hogy 1945 után Nyugat-Németországban megindult az ún. darmstadti iskola; és ezzel együtt az a munka is, amelyben a nácizmus által kirekesztett új zenét feldolgozták és játszani kezdték. Műsorra került Schönberg és Webern, és olyanok kezdték el magyarázni ezeket a zenéket, mint például Adorno. Ez Magyarországon nem teljesen így zajlott: Földényi László mondta a Színház és Filmművészeti Egyetem doktoriskolájának előadásán egy, az avantgárdról szóló kurzusán, hogy a dadaizmus volt az a szó, amit Hitler és Sztálin egyaránt szitokszóként használt. Az avantgárd útja az összes diktatúrában nagyon rögös volt, nálunk sem történt ez másképp, amennyire tudom, bár a hatvanas évektől kezdve szakmai körökben hozzá lehetett férni mindenhez, sőt játszani is lehetett szinte mindent. Engem gyerekként szerencsére elvittek ilyen koncertekre is, és rengeteg meghatározó élményem van ebből az időszakból. De az biztos, hogy volt olyan időszak, amikor kicsit megijedtek emberek az egész kortárs zenétől, miközben mindig is csodálatos koncertek és zenészek voltak körülöttük.

Most milyen tendenciákat látsz?

Az oktatásban Magyarországon sok helyen szerepel a legfrissebb zene, ebben látok biztató jeleket. Nekem az is nagyon örömteli, hogy a Zeneakadémiával közösen szervezhetett a fesztivál idén Stockhausen-kurzust. Ebben is, ahogyan az egész fesztivál létrehozásában kurátortársam, Horváth Balázs munkája volt nagyon eredményes. De hogy a félelmeket eloszlassam: Az nem célunk, hogy olyan kísérletező darabok legyenek a programban, amelyeknek nem ismerjük az eredményeit. Egyébként is azt érzem, mintha mostanság lezárult volna az ilyen jellegű kísérletezések időszaka, és a mostani éra inkább a korábbi kísérleti eredmények innovatív felhasználásáról, továbbgondolásáról szólna. Erre jó példa, hogy a nyitókoncertünkön egy görög együttes fog játszani, akikről most találtam egy videót, amin görög sanzont kísérnek a saját újzenei nyelvükön. Csodálatos fiatal zenészek vannak, akik az életüket adják ezért a zenéért, érdemes őket meghallgatni.

Szó esett a legfiatalabbakról is. Tartottatok korábban soundpainting-foglalkozást középiskolásoknak. Mennyire lehet a legfiatalabbakat megfogni?

Én azt érzem, hogy nagyon. A gyerekekben elképesztő nyitottság van, egyáltalán nincsenek meg bennük ezek az előítéletek, amelyekről beszéltünk, mert számukra a hang az hang. Pláne, hogy a mai világban teljesen feloldódott a stílusok közti különbség: minden nulla vagy egy az mp3-lejátszókon. Pár éve dolgoztam egy ír ifjúsági színházban, ahol bekértem a lejátszóikat, hogy rárakjam, amiket tanulni fognak és csak futólag átnéztem, hogy egyébként miket szoktak hallgatni. Olyan diverzitás fogadott, hogy el sem tudom mondani, tényleg mindenféle hanggal találkoznak. És emellett – részben Stockhausen és a hangkereső pionírok munkája nyomán – a mai popzenében rengeteg iszonyú izgalmas hangot használnak amúgy is. A hangkészlettel tehát találkoznak, csak esetleg más formában. A fesztiválon az elektronika használata egyébként is nagyon jellemző, valamilyen formában mindig előkerül, ami a mi generációnk sajátossága.

Most is tartotok majd hasonló foglalkozást?

Igen, most is lesznek workshopok. Az egyik egyetemistáknak lesz, a másik teljesen nyitott, amit a Jazzajjal közösen szervezünk, itt Bali János vezetésével készítenek majd analóg elektronikai eszközöket a résztvevők. Mindenki összeállít magának egy saját hang-generátort, vagy más eszközt, amiből aztán egy nagy hálózati zenélés lesz, ez tehát elektronikus zenei esemény lesz, amit egy Jazzajos koncert követ majd. A Zeneakadémián pedig lesz egy családi délelőttünk, ahol az előbb említett görög zenekar szaxofonosa, Guido de Flaviis lesz a vendégünk és Hangfelfedezés néven gyerekekkel együtt soundpaintinggel fogunk foglalkozni, amiben egy szaxofon lesz a szólóhangszer.

Merre tarthat még ez a fesztivál?

Nemcsak a napok tekintetében, hanem a helyszínek terén is sikerült bővülni: a Fuga, BMC, Zeneakadémia és Trafó voltak az eredeti helyszínek, ezt a kört pedig sikerült minden irányba tágítanunk: idén a Müpában is lesz rendezvényünk, de lesz ugyanakkor az Aurórában, vagy a Szimpla Kertben, de csatlakozott a munkánkhoz a Hermina Galéria is, ahol zeneszerzők képzőművészekkel dolgoznak együtt. Így elérünk olyan embereket is az újzene ügyéhez kapcsoltan, akiket bizonyos helyszínek önállóan nem tudnának megszólítani. Az ilyenfajta átjárhatóság megteremtése szerintem mindenképpen nagyon fontos eredményünk.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top