Esterházy Péter 2009 és 2015 között írt drámái először kerülnek kötetbe. Műfaji, szerkezeti, nyelvi szabadságuk és jellegzetességeik, sajátos szerzői utasításaik nem ismeretlenek a Daisy, a Búcsúszimfónia és a Rubens olvasói előtt, ahogyan a zenei kompozíciókkal való kísérletezés sem. Talán csak több lett a csönd. Az öt felkérésre írt öt különböző, saját törvényekkel bíró szöveg a korábbi művekkel, az európai drámairodalommal és egymással is szüntelenül kapcsolatba lép. Angyalok és kihallgatótisztek, Haydn és Joplin, apák és fiúk, egy dadogó próféta és az öregedő Úr, család, hagyomány, válság és felelősség, hit, szabad akarat, alkotás és pusztulás – a szín változik, a drámák közösek. Rémület, vidámság, bizakodás és kilátástalanság.
(csönd vagy zene, vagy csönd, mely zene)
Esterházy Péter egyik nagy drámaírói teljesítménye ez.
Itt a Harminchárom változat Haydn-koponyára című színdarab szövegkönyvébe olvashatsz bele:
(A jelenetek számozását valahogy látja a néző, így látszik,
hogy haladunk. Vagy valami kijelző, vagy akár az
Angyal mutathat föl a jelenet elején egy táblát, mint, rémlik,
bokszmeccseken szokás; már ha más dolga nincs)
Első rész
1.
(Sötét van, a sötétnél is sötétebb; talán még a vészkijárattáblák
se világítanak, ami mellesleg a tűzoltósággal
megvívott, megharcolt vitákat sejtet; de ezt nem érdemes
hosszabban szálazni, hisz színpadi utasítás lévén gyöngy
a disznóknak; váratlanul és nagyon hangosan megszólal
John Lennon Oh, Darlingja, föltéve, ha a jogdíj nem
aránytalanul magas; a zenére vonatkozó megjegyzéseink
még csak nem is jelképesek, van a színházban ember, aki
ezeket a döntéseket meghozza; legyen; itt az volna a lényeg,
hogy megdobbanjon a szívünk, egyként indulhatunk
a sírás (zokogás) és a mosoly (vigyorgás) felé; nívós
giccs, na; de tényleg nívós; a fölcsapódó fényben ül teljes
pompában – csatos cipő, a belső kastélyszolgák ezüstpaszományos,
kék selyemrockja és paróka, paróka, paróka
– Joseph Haydn (a zeneszerző, nem névrokon; ellentétben
a Liszt Ferenc nevű hóemberrel az Örkény-egypercesből);
ölében koponya; vagy a hóna alatt, akár egy labda;
vagy mellette, kis emelvényen, aranyzsinórral bíborbársony
párnán, drága mívű, díszes üvegszekrényben; megdobban
a szíve, lásd fennebb, vagyis örömmel, már-már
ujjongva hallgatja a sírás (zokogás) határán Lennont a
hirtelen támadt csöndben)
HAYDN
(halkan)
Nem akarok írni többé –
(végigsimít lassan a homlokán, leveszi, letolja a fejéről a
parókát; melyet, mint tudjuk, mindig magán tartott; ennek
valamilyen a tetvekkel kapcsolatba hozható egészségügyi
oka volt, de a pontos összefüggésre már nem emlékszünk;
újra teljes sötét)
2.
(Zene, föltesszük, Haydn; ha a zenekar, vonósnégyes?, a
színpadon, dirigálhatja maga a mester; akin soha nincs
paróka, hacsak nem jelezzük az ellenkezőjét; Angyal be;
ha két kézzel megoldható, egyik kezében Kőbányai világos,
másikkal elmerülten lapoz egy kéziratban, ha nem,
akkor ezt vegyük figyelembe a szereposztásnál)
ANGYAL
(folyamatosan reflektál az elhangzottakra)
Angyal be.
Hát evvel megvolnánk, bejönni be.
Ha két kézzel megoldható, egyik kezében, ez megvan,
másikkal lapoz. Határeset. Ha két kézzel nem megoldható,
akkor ezt vegyük figyelembe a szereposztásnál.
Anyád. Nagyon vicces. Ha három kezem volna –
(ha tényleg három keze van, mutatja)
akkor nem angyal volnék, de marslakó!
Angyal: férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, szép vagy okádék
–
(csönd)
Okádék, minő, hangsúlyozom, minő kifejezés az, hogy
okádék? Okádék kifejezés. Ez nem szolgálja az Úr glóriáját.
Minden partitúra végére odaírta, ad gloriam
Harminchárom változat Haydn -kopony ára 9
maiorem Dei. Mint egy sóhajt, kész vagyok, Uram,
köszönöm, Uram, Isten majorjának dicsőségére.
(szív egyet az orrán, húz egyet a Kőbányaiból)
Szív egyet az orrán, húz egyet a Kőbányaiból.
Kőbányai sötét, na, isten, isten.
Mije van a fának? Levele.
(csönd)
Le vele.
(mutatja a sörösüveggel, iszik)
Tetszik érteni? Mije, levele, világos?! Sötét.
(kéziratoz)
Öreg vagy fiatal, szép vagy… vagy… okádék, mindenesetre
angyal. Végre hogy kibökted. Az angyal az angyal.
Rettenetes.
(zene)
A zene teremti az időt. Ha volna értelme az angyalokkal
kapcsolatban időről beszélni, akkor úgy mondanánk,
hogy bebasz… hogy benyomott valamikor a
hetvenes évek elején, és úgy maradt.
(csönd)
Micsoda?
(iszik, olvas)
Láthatóan be van nyomva.
(csönd, nem hisz a szemének)
Csönd, nem hisz a szemének. Még jó hogy! Ez nem
hit kérdése, aranyapám, hanem… inszinimitáció…
inszunimini… mini szumi… mumi nini…
(csönd, nagy levegő, majd mintegy bravúrária, látványosan)
Rágalmaz – ráken – befeketít – bemárt – eláztat –
bemószerol – benyálaz – szid – szidalmaz – kárpál –
nagy levegőt vesz –
(nagy levegőt vesz)
becsmérel – ócsárol – szapul – aláztat – böcsmöl –
simfel – fitymál – fumigál – gyaláz – pocskondiáz –
mocskol – piszkol – pocskol – káromol –
(liheg)
Három olasz út káromol aszút. Csacsi-pacsi. Nem
részletezem. A szójáték a sátántól való. Tovább!
Vádaskodik – áskálódik – ármánykodik – agyarkodik
– acsarkodik – intrikál – vermet ás – fondorkodik –
fúr – furkál – fenekedik – fűrészel.
(csönd)
Inszinuál. Ne tévedjünk, magyar angyal, hoppácska,
na, isten, isten.
(olvassa)
Be van állítva… Anyád, az van beállítva… Jött föl a
messzi kis fatornyos, velejéig tiszta, ártatlan Bivalybasznádról,
oszt akkor most beállított… Anyuka.
Anyukád, az van beállítva.
(zene)
Fölmegy a függöny – és már rossz.
(zene; lapozás)
Angyal kissé zavartan lapoz ide-oda, végre megtalálni
látszik, amit keres, nagy beleérzéssel mondja.
Nagy beleérzéssel! Ez színpadi utasítás!? De hova
bele? Bezzeg midőn még drámai szende valék… hol
is? Kolozsvárt, ott laktam a Szamosnál. Akkor még
voltak, valéltak, színpadi utasítások.
Na mindegy, sok okostojás. Tehát.
Jane Fonda, az Oscar-díjas színésznő, sajnálja, hogy
a Today című reggeli show-műsorban a beszélgetős
körben véletlenül kicsúszott a száján a pina szó –
(ijedten abbahagyja, zene)
Nagy árpád, nagy árpád, nagy árpád, nagy árpád…
hogy is van? Majdnem így… megvan… nagy árpi,
nagy árpi, nagy árpi.
(csönd, kézirat)
Senkit nem akart evvel megbántani. Most kicsoda?
A Jane Fonda vagy az Árpi?
(fölnéz az égre, és/vagy sör)
Jó, tudom, tudom, a nívó…
(lapoz)
Ez a Jane Fonda-rész nyilván nem ide jön. Még hogy
kicsúszott a száján… akkor tehát benne vó-ót… Az
angyalnak nincs teste – vagy nézzek utána egy teológiai
szakmunkában? – nincs testem –
(nézegeti a testét)
így a kicsúszott szó ügyében nem vagyok igazán illetékes,
de kit bánthat meg egy kósza –
(a zene mintegy közbeszól; kézirat, nagy fény)
Angyal be, és lőn világos, lux oritur, erős, hideg fény.
Sötét van, a sötétnél is sötétebb, talán még a vészkijárattáblák
se világítanak – mán hogyne világítanának
–, ami mellesleg a tűzoltósággal megvívott,
megharcolt vitákat sejtet. Sejtet. De ezt nem érdemes
hosszabban szálazni, hisz színpadi utasítás lévén
gyöngy a disznóknak. Kérdezném, ki most akkor
a gyöngy, és ki a disznó. Tovább, spongyát rá. Váratlanul
és nagyon hangosan megszólal John Lennon
Oh, Darlingja –
(kicsit énekli; talán)
Föltéve, ha a jogdíj nem aránytalanul magas. A zenére
vonatkozó megjegyzéseink még csak nem is jelképesek,
van a színházban ember, aki ezeket a döntéseket
meghozza, illetőleg legyen. A csönd, szünet, zene
megjelölések szabadon kezelhetők, és mert nem tudna
több lenni, mint blöff, az esetleges recitálásokat
sem jelezzük. Vagy mindenütt kérdőjel van.
(recitálva?)
Ez is lehetne éppenséggel recitálva?
(csönd)
Vagy sem.
Itt most – ó-óh, darling – az volna a lényeg, hogy
megdobbanjon a szívünk, egyként indulhatunk a sírás
(zokogás) és a mosoly (vigyorgás) felé. Nívós giccs,
na. De tényleg nívós. Na. A fölcsapódó fényben ül
teljes pompában – csatos cipő, a belső kastélyszolgák
ezüstpaszományos, kék selyemrockja és paróka,
paróka, paróka – Joseph Haydn. A zeneszerző. Vagyis
nem névrokon. Nem úgy, mint a Liszt Ferenc nevű
hóember az Örkény-egypercesben. A zenére megdobban
Haydn szíve – nem szívesen lennék színészileg a
helyében! –, vagyis örömmel, már-már ujjongva hallgatja
a sírás (zokogás) határán a Lennon-zenét. És aztán
a hirtelen támadt csöndben –
(zene)
halkan azt mondja: nem akarok írni többé.
(sötét)
A folytatáshoz lapozz!
