A rejtélyes olasz írónő legjobb barátnőjét saját apja hajította ki az ablakon

A mai napig nem tudjuk, kit is rejthet az Elena Ferrante álnév. Mindenesetre ő a kortárs olasz irodalom egyik legnépszerűbb szerzője. Köteteit számos nyelvre lefordították, a Tékozló szeretet és az Amikor elhagytak című könyvéből film készült, idén pedig felkerült a Time Magazin 100 legbefolyásosabb művész elnevezésű listájára. La Frantumaglia (Gondolatgomolygások) című műhelynaplója saját írói tapasztalatairól beszél, 2006-ban jelent meg Nő a sötétben című regénye, 2007-ben pedig a gyerekeknek szóló La spiaggia di notte (Éjjeli strand). November közepe óta magyarul is olvasható Elena Ferrante négyrészes regényfolyamának, a Nápolyi regények első része, a Briliáns barátnőm, ami Olaszországban 2011-ben került a könyvesboltok polcaira. A Park Kiadónál megjelent kötetben két nápolyi nő, Lila Cerullo és Elena Greco gyermek- és kamaszkorát ismerhetjük meg. De nem ám akárhogy!

Hiába csordogál komótosan a Briliáns barátnőm története, már az első oldalakon belesimulunk az 1950-es évek nápolyi mindennapjaiba és Elena Ferrante világába, majd a kíváncsiságtól égve követjük Elena és Lila életének történetét. A szerző minden egyes helyszínről olyan nosztalgiával és beleéléssel mesél, hogy szinte mi is érezzük a lépcsőház pincéjéből áradó hideget, vagy az iskola tantermeinek jellegzetes szagát. A regény egyik pikantériáját az adja, hogy Elena és Lila két teljesen különböző személyiség. Míg Elena folyamatosan a helyét keresi és szorong, addig Lilát bátor, törtető, már-már zsarnok lányként ismerhetjük meg. A karakterek fejlődnek, vívódnak, szenvednek, tudjuk őket szeretni, nem szeretni, sajnálni.

Elbeszélőnk folyamatosan önvizsgálatot tart, saját fiatalkori énjét és a hozzá közel állókat elemezgeti pszichológiailag, ahogy tette azt Karl Ove Knausgård a Halál című kötetében, melyről ebben a cikkben áradoztam.

De nemcsak a két főszereplő kapcsolata izgalmas, Elena Ferrante a nápolyi lakosok kevésbé tehetős tagjairól is beszédes társadalomképet fest. Elbeszélőnk, Elena Greco szerint mindennapos esemény volt, hogy a családapák a kártyázásból ittasan hazaérve – pláne, ha sok pénzt buktak – alaposan elverték feleségüket és gyerekeiket.

Az apák bármit megtehettek engedetlen gyermekükkel.

– jegyzi meg a regényben főszereplőnk, akinek azt is végig kellett néznie, hogy legjobb barátnőjét saját édesapja hajította ki az ablakon. Kapunk tehát a szerzőtől egy komoly szocio-körképet is a két barátnő sztorija mellé, amitől az egész könyv még hitelesebb és életszagúbb lesz. Elena Ferrante részéről írói bravúr, hogy a történet minden mozzanatát mély beleéléssel meséli el nekünk. Így aztán könnyen odaragad a könyv az olvasó kezéhez. Emberi sorsokról és barátságról rég olvastam ilyen őszinte és érzékeny regényt, ami mégis szigorúan mentes a csöpögősségtől és az olcsó hatásvadászattól. Úgyhogy erősen várom, mikor érkezik meg hozzánk a Nápolyi regények második kötete.

A Solara-bárban, a meleg napokon a kártyacsaták vesztesége és a túl sok ital gyakran vezetett kétségbeeséshez (nyelvjárásban a teljes reménytelenséget jelentette a szó, egyben azt is, hogy egy vasa sincs az embernek) és ennélfogva verekedéshez. Silvio Solara, a tulaj, nagydarab, pókhasú férfi, kék szempárral és nagyon magas homlokkal, tartott a pult mögött egy sötét színű husángot, amellyel nem habozott lesújtani azokra, akik nem akarták kiegyenlíteni a számlát, akik késlekedtek visszafizetni a hitelt, akik nem tartották meg az egyezséget. Gyakran a Lila bátyjával egykorú fiai, Marcello és Michele is besegítettek neki, de ők még nagyobbakat sóztak oda. Szép kis bunyók kerekedtek. Aztán hazamentek a férfiak, és felbőszülve az alkoholtól, a játékveszteségtől, az adósságoktól, a lejáró kölcsönöktől, az ütésektől, az első rossz szóra eltángálták a családot.