November 23-án ünnepelte 81. születésnapját Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze, érdemes művész, kétszeres Jászai Mari-díjas és háromszoros Kossuth-díjas színművésznő. A jeles napra a szinhaz.org portál a művésznő saját vallomásaiból gyűjtött egy színes csokorra valót.
A hivatalos Marivá válás története
Az a bizonyos „híres történet” annyi, hogy a jegyző úr Mariánt írt be, ahogy mondom: Marián. Ez pedig férfinév. Magam is mindig így írtam, még az iskolában is, és a személyi igazolványomban is ez szerepelt. A Körhinta előtti évben tűnt fel Krencsey Mariann, és Fábri morgott, hogy most már minden színésznő Mariann?! Kellett egy másik név. A drága Hegyi Barna előbb viccesen az „Átokmariann”-t ajánlotta, aztán azt mondta: „Ha Jászai Marinak jó volt, neked is jó lesz a Mari”. (…) Most már talán elárulhatom, hogy ez lett a hivatalos nevem is. Nem tudom, megírhatjuk-e… Egyszer meg kellett újítani a személyi igazolványomat, bemegyek a hivatalba, és a nő az ablak mögül lelkesen rám köszön: „Szervusz, az Alkotmány utcában együtt jártunk iskolába!”. Elkezdi csinálni az új igazolványt, de megakad: „most akkor mi a te neved, Mari?”. Mari vagyok én mindenhol, mondom neki, csak hivatalosan nem. De nincs kedvem kérvényekkel vacakolni… „Tudod mit? Én beírom.” És beírta. Mit gondol, ha ez most megjelenik, nem kezdik el nyomozni, ki volt az a nő az ablak mögött, és hogy merte csak úgy beírni?!
Az elenganciáról
A jó külsőhöz nyilván kell egyfajta tartás is, ami az ember egyéniségéből fakad – erre éppen a szerény körülmények közül érkező színészek sora a példa. Páger Antal sem az Esterházy-birtokon született. Az én esetemben ez mindenekelőtt a családi indíttatásnak köszönhető. A szüleim egyszerű családból származtak, de az édesapám már iskolaigazgató volt. Nagyon ügyeltek rá, hogy mindig kifogástalan legyen az egész család megjelenése. Ez az igényesség mindmáig bennem van a színpadon és a magánéletben is. Emlékszem, egyszer egy egészen rövid szoknyát viseltem egy fogadáson, amit Moszkvában tartottak az ötvenes évek vége felé egy filmszemle idején. Magas rangú diplomaták, politikusok is jelen voltak, mert akkoriban tartottak egy szovjet–magyar kormánytalálkozó is, és a tolmács megjegyezte nekem: nagyon dicsérik a lábamat. Megfordultam, hogy megnézzem, ki dicséri – nos, Vorosilov marsall volt, aki már 1917-ben tábornok volt. Mellesleg sosem tartottam magamat különösebben szépnek.
- A gyűjtemény további részeit a szinhaz.org oldalán olvashatod
