Írta: Kelecsényi László
Deák Tamás író, aki Bara Margithoz hasonlóan Erdélyből települt Magyarországra, az Egy agglegény emlékezéseiben úgy beszél korunkról, mint „a méltóságát veszített világ” időszakáról. A hatvanas évek végén, még Kolozsvárt írta ezt a regényét, épp akkortájt, mikor egy magyar színésznő a végleges visszavonulást fontolgatva már alig-alig jelent meg a filmvásznon, színpadon. A méltóságába gázoltak bele, kevésbé a színészi-szakmai-művészi önérzetébe, sokkal inkább az emberibe, az asszonyiba. Az ő múltbeli sikereit méltatva egy kikerülhetetlen, a Kádár-kor politikai rendjéből fakadó ocsmány rágalomhadjárat eseményeivel (is) foglalkoznunk kell. De hát ezt a történetet nem írók és rendezők formálták, hanem ma is arctalan, talán még köztünk járó rémalakok. A Szépség és a Szörnyeteg csatája volt ez. S hogy ki került ki belőle vesztesen – afelől ne legyenek kétségeink.
Bara Margit huszonhárom magyar filmben szerepelt. Határon inneni pályafutása 1955-ben indult és 1970-ben zárult le. Eleinte három-három filmben kapott fontos feladatokat, később is rendszeresen foglalkoztatták. A törésvonal az 1964-es év. Utána már csak elvétve jelent meg a vásznon. Bár épp akkortájt kapott Balázs Béla-díjat, ám az egyféle kárpótlás lehetett számára az elszenvedett sérelmekért. A hetvenes évtized elején éveket töltött Dél-Amerikában, vízilabda-edző férje oldalán. Amikor hazatért, feltűnt még egy-két tévé-produkcióban, de aztán végleg visszavonult. A 2002-ben kapott Kossuth-díj után figyeltek fel rá újra, és csodálkoztak el, hogy ez a szép színésznő még mindig él.
Sztárrendszer a szocializmusban
Miért is ne? A Kádár-korszak harmincegynéhány éve alatt ne lettek volna színésznők és színészek, aki felveszik a versenyt Jávorral, Kabossal, Murátival, Szeleczkyvel? Dehogyisnem voltak. Sőt, olykor nagyobb egyéniségek játszották a főszerepeket a jobb-rosszabb játékfilmekben. Tolnay Klári, Ruttkai Éva, Törőcsik Mari vagy Latinovits Zoltán, Kozák András, Cserhalmi György – hogy csak a legkiválóbbakat említsük, mind-mind rendelkeztek azzal az átélő képességgel, hogy esetleges szerepeikből valamilyen típust formáljanak, amellyel kifejeznek valamit az adott kor lényeges társadalmi tartalmaiból. Egyikükből sem lett a fogalom jó értelmében vett sztár. Nem a hollywoodi külsőségeket hiányoljuk, nem a felhajtást, az autogramkérő levelek ezreit, a 
nyilvános őrjöngéseket. A falikutas, krumplistésztás pártvezér félkemény diktatúrájának évtizedeiben ilyesmi nemigen fordulhatott elő. Alig ismert nyugati színésznőcskéknek a Film Színház Muzsikában megjelenő fürdőruhás fotói is kicsapták a biztosítékot odafenn. A rendszer prűd volt. Már Törőcsik Mari kislányos szexepilje is felborzolta a kedélyeket: a lírai szerelmesfilm, a Vasvirág 1958-as bemutatója után elvtársi körökben „vaságynak” gúnyolták egy-két vállpántos jelenete miatt Herskó művét. A szépség, a báj, a méltóság irritáló. Irigységet kelt azokban, akik nélkülözik ezeket a tulajdonságokat és jellemvonásokat. Az egyenlősítő politikai rendszerben – hivatalból – mindenki szép, bájos, okos, kedves. S hogy a valóság messzire jár ettől a politikai rögeszmétől, az, mit sem számít. Így Bara Margit sem lehetett sztár, s mikor mégis annak látszott, hamar megkapta érte a büntetését.
Majd egy évtizedes színészi múlttal a háta mögött, 1955-ben települt át Magyarországra. Kolozsvárt született, ott is járt Színiakadémiára, és az ottani színháznál aratta első sikereit. Talán élete végéig erdélyi színész marad, ha nem ismerkedik meg Halász Gézával, a tehetséges és jóképű, Budapestről Nagyváradra szerződött kollégájával. Kapcsolatuk első buktatója: míg Bara Margit román állampolgár volt, Halász Géza magyar, s mindenáron szeretett volna visszatelepülni szülőhazájába. Bara követte a férjét Budapestre, ám ennek ára volt. Olyan útlevelet nyomtak a kezébe, amellyel csak elhagyhatta Romániát, visszatérnie nem lehetett. Magyarán: száműzték.
1955. szeptember ötödikén érkezett meg. Még aznap megszólalt a telefon a lakásán. A készülő Szakadék című film gyártásvezetője kereste. Próbafelvételre hívták – másnapra. Halász Géza mutatta meg a fényképét a női főszerepre színésznőt kereső Ranódy Lászlónak. Ennek a filmtervnek hosszú, még a második világháború előtti időkre visszanyúló múltja volt. Ranódy még 1943-ban találkozott az ötlettel, de a felsőbb hatóságok „osztályellenes izgatás” címén betiltották előkészületeket. 1949-ben megint előkerült a téma, akkor meg ellenkező előjelű, nem kevésbé erőszakos politikai beavatkozás miatt maga a rendező állt el a filmtervtől. Csak 1955 elején, enyhültebb légkörben került sor a megvalósításra. A színészválogatás nehézségekbe ütközött, mert gyerekszereplő kellett a stábnak. Böröcz Horváth Klári, a módos gazdalány szerepére pedig mindenképp egy nagyon szép színésznőt kerestek. Akkor tette Ranódy elé Halász Géza a felesége fotóját. Azonnal meglett a főszereplő.
A Szakadék bemutatója 1956. március 1-jén volt, de a Színház és Mozi január 21-i száma portrét közölt a nálunk még nem ismert ifjú színésznőről. A filmet sikeresen vetítették a Karlovy Varyban. Bara Margit az előző nyáron még szülei kolozsvári otthonában várta, hogy férje után utazhasson, ’56 nyarán pedig már egy nemzetközi fesztiválon fényképezték az újságírók, és kértek tőle interjúkat. A monarchiabeli levegőt árasztó kisváros utcáin sétálva már tudta, hogy várja egy igazi nagy szerep. 1956 augusztusának utolsó napjaiban kezdték forgatni Egerben a Bakaruhában külső jeleneteit.
Magányra ítélt lányok és asszonyok
A Szakadék históriája a szegénység és gazdagság ellentétében fogant. A Bara Margit játszotta gazdag parasztlányt végül elhagyja a szerelme, mert rájön, hogy az életmódbeli szakadék mégsem hidalható át. Valami hasonló történik a Hunyady Sándor-novellából forgatott Bakaruhában esetében is, csak éppen fordított előjellel.
A rövid történet kiválóan alkalmasnak bizonyult egy kritikus szellemű, érzelmileg mégis jól átélhető film leforgatására. Még a forradalom kirobbanása előtt kezdték a munkát, amelyet félbe kellett szakítani. 1957 elején folytatták, de akkor már szinte nyílt titok volt, hogy a férfi főszerepet alakító Darvas Ivánt le fogják tartóztatni. A hatalom cinizmusára jellemző, hogy „népgazdasági érdekből” megvárták a forgatás befejezését, csak utána vitték el, és ítélték több évi börtönre a kitűnő színészt. Az elkészült filmet május 1-jén mutatták be a mozik, azon a napon, amikor Budapest népe mélységes történelmi amnéziát tanúsítva többszázezres létszámban hallgatta a Hősök terén a forradalmat eltipró, tömegre is lövető magyar politikai vezetők beszédeit.
A Bakaruhában a nem titkolt lázadás filmje. Bara Margit királynői méltósággal játszotta a főszerepet. Magától értetődő természetességgel adta oda magát szerelmének, akiről nem tudta, kicsoda valójában. A vasárnapi baka, de a hétköznapokban uraskodó léha ifjú talán valóban szereti Vilmát, a szép cselédlányt, de képtelen leleplezni magát. Amikor kiderül az igazság, Vilma szakít vele. Talán nem kései okoskodás, ha ebbe a történetbe, s főként a Bara Margit alakította szerepbe a belső lázadás tettre váltását látjuk bele. Vilma jóhiszemű, jószívű teremtés, teljes lélekkel a szerelmese mellé áll. Ám a csalást nem viseli el. Lázadása önbüntetés; nem tud hazugságban élni.
Bara Margitnak ez a film lett a mércéje, később ehhez a szerepéhez hasonlították. Az ötvenes évek végére eléggé felkapott színésznő lett. Négy-öt év leforgása alatt tucatnyi filmben játszott, sohasem tucat-szerepet. Közben súlyos magánéleti tragédia árnyékolta be az életét. 1957 őszén öngyilkos lett a férje. Bara Margit hosszú időre magára maradt. Mindig azt mondták, írták róla a kritikusok, hogy „szép, de szomorú”, vagy megfordítva „szomorú, de szép”. A hét bő esztendő során, mikor elhalmozták jobbnál jobb filmszerepekkel, ennek a tragédiának az árnya lebegett fölötte, ez határozta meg alakításai hangulatát.
Minden filmszínészről, aki „eladja a tükörképét” előbb a rendezőjének, aztán a közönségnek, összeáll egy hiányos portré. Mert nem az igazi egyénisége látszik a vásznon, hanem az, amit alkotója láttatni, befogadója látni akar. Szerencsés esetben ez a kétféle portré egybeesik. Olykor viszont a színész kénytelen követni a róla alkotott sémát, bezáródik egy szerepkör börtönébe.
Bara Margit szerepeiben sebezhetetlennek és érinthetetlennek látszott. Ekként tűnt fel a közvetlenül a Bakaruhában után forgatott Gertler Viktor filmben. A Láz a magyar alumínium, a dunántúli bauxitkincs krónikája egy karriertörténet tükrében. Bara a Gordon Zsuzsa által játszott, szexepiles, felfokozott érzéki varázzsal hódító leányalak ellentéte. Megint a harmónia, lelki nemesség, tartózkodó nőiesség árad belőle. Úgy látszik, ez lett a filmszínészi védjegye. Megközelíthetetlen és elérhetetlen a hétköznapi férfivágyak számára – és épp ez a legvonzóbb benne. A tartás, ami sohasem gőg. A pár centivel a föld felett járó méltóság, melyet nem lehet a porba lerángatni. Csodálni igen, de megkapni egyáltalán nem. Emiatt viszont mindig magányos marad.
Kis és nagy (jobb-rosszabb) szerepek váltakoznak az ötvenes évek végén. Valahogy mindig a megtépázott asszonybecsület körül forognak a sztorik. Tisztes témák, tisztes sémák. Legkiemelkedőbb feladata ebben az időszakban kétségkívül Makk Károly Balaton-felvidéki féltékenységi drámája, a Ház a sziklák alatt. A nagyhatású film egy fura, már-már beteges együttélési háromszöget mesél el. Ebben Zsuzsa, a szépasszony szerepét formálja meg, akinek „múltja” van. A gazdatiszt szeretője volt, aki szabadulni akarván tőle, tisztesen férjhez adja a hadifogságból nemrég hazatért, megözvegyült Ferenchez. Ám a szűkös hegyi házban velük együtt lakik Ferenc nyomorék sógornője. Házasságuk, szerelmi életük a féltékeny vénlány tekintete előtt zajlik. Az asszonyt csábítgatja a nőfaló erdész, ám ő igyekszik hűséges maradni gyenge akaratú férjéhez. A nemzetközi figyelmet keltő, megrázó erejű alkotás megérdemelt sikert hozott minden szereplőjének. Bár a filmélet irányítói kárhoztatták a Ház a sziklák alatt eszmeiségét, a közreműködő színészek (Görbe János, Psota Irén) elismeréséből ez nem vont le semmit.
Két kosztümös filmben is feladat várta 1959-60-ban. Jókai Mór és Bródy Sándor írói világa eléggé távol esik egymástól. A Szegény gazdagok és a Katonazene nőalakjait nemigen lehet egymáshoz hasonlítani. Mégis közösek valamiben. Noli me tangere – azaz: ne érints meg engem. Mintha ezt a bibliából származó szállóigét sugározná minden mozdulatuk. Nemcsak itt, hanem szinte Bara minden filmjében, minden szerepében.
Ne érints meg! Ezt az üzenetet sugározza férjes asszonyként. Csak a férjemé vagyok – mindegy, hogy az égben vagy a földön köttetett a házasságunk.
Ne érints meg! A magamé vagyok – esetleg még azé, akit választok, önként, szabad akaratomból. Jaj neked, ha szerelmed nem őszinte!
A hatvanas évek eleje még nem az új hullámé nálunk. A kockáztató férfihősök, a be nem illeszkedő lázadók még váratnak magukra. Még túl közel van egy valóságos lázadás, egy elfojtott szabadságkísérlet emléke. Hazug hallgatás övezi 1956-ot. Szabadon nem lehet róla beszélni, s a titkos utalások csatornái később nyílnak meg. Személyes sorsokban lehet csak lázadni. A nők kezdik a sort. Az 1961-ben bemutatott Zápor hősnője szabadságharcos. A falusi környezetben játszódó szerelmi dráma asszonyalakja szenved férje (Páger Antal játssza) zsarnokságától, aki rabszolgaként kezeli. Nem véletlen, hogy egy egyéni gazdálkodóra húzták rá ezt a jellemvonást, akinek vetélytársa a falu téeszelnöke (Bessenyei Ferenc kelti életre). A másik férfi szabadnak tekinti a nőt, de ő régi vágyát megvalósítva otthagyja a férjét és lehetséges szeretőjét, hogy a városba költözzön tanulni. A kissé didaktikus ízű történet mégis egy asszonylázadás fontos dokumentuma. Jelzi, hogy akármit már nem lehet a nőkre, s főként egy Bara Margit által játszott nőre rákényszeríteni.
Hasonló történetet mesél a Kertes házak utcája. A rossz közérzetű kisvárosi figurák, hivatásuk szerint vezető értelmiségiek, azt sem tudják, mitől szenvednek, mi a bajuk. Valami nagyon hiányzik az életükből. A szabadság, a teljesség, a tervek és a vágyak önálló megvalósítása. Egzisztenciális gondjaik nincsenek, életük mégis zsákutcába futott. Itt is a Bara által megelevenített asszonyhős vonja le a végső következtetést, amikor elhagyja a kényelmet és biztonságot jelentő családi házat és a háziasszonyi szerepet, hogy nekivágjon egy bizonytalan, másik életnek, amelyről nem tudja, mit hoz számára.
A következő években ritkulnak a filmszerepei. Pedig ekkor állt pályája csúcsán – ám ezt talán még ő maga sem tudta. Nem tudhatta, hogy nemsokára mocskos politikai játszmába keverik a nevét, amely fényesen ragyog ekkor. Megszavaztatják a magyar közönséget, ki a legkedveltebb hazai színésznő. Bara Margit nyer – mégis veszít.
1964-ben mutatják be a Miért rosszak a magyar filmek? című szatírának szánt alkotást. Szerepel benne a magyar színészgárda teljes élmezőnye: Gábor Miklós, Kállai Ferenc, Major Tamás, Darvas Iván, Sinkovits Imre, Ungváry László, Garas Dezső. A női vonalat Krencsey Mariann mellett Bara Margit erősíti. A történet egy filmforgatás krónikája – az ötlettől a bukásig. Bara szerepe szerint egy unott színésznőt alakít. Beszélőneve van: Hideg Aliz.
Valóban sokszor elhangzott vele kapcsolatban ez a kifogás. Szépségét, tehetségét, játékintelligenciáját nem lehetett megkérdőjelezni. Azt mondták rá, hogy hűvös ez a szépség, hogy nincs igazán jelen, amikor játszik, hogy mindig megőriz magából valamit, ami hozzáférhetetlen.
Bara Margitnak titka van. Nem olyasmi, ami a prűd erkölcsű Kádár-korban botrányos lehetne. Lehet, hogy titok sincs – csak az emberi tartás. Az, hogy sosem volt nappali színésznő. Csak addig játszott, míg a felvevőgépben forgott a nyersanyag, míg a színházi ügyelő az előadás végét nem jelezte. Utána magánemberré vált, s életének ehhez részéhez a nem engedett közel senkit. Ám a csonka és hézagos hazai hírszolgáltatás miatt minden álhírre kiéhezett közvélemény, ha kellett, kitalált, kiszínezett hamis információkat. Barának ez okozta a vesztét. A legszebb és legnépszerűbb színésznő trófeája kellett egy mocskos politikai játszma, egy Kádár-kori kádervadászat édesítő szereként.
Volt egy tánc
1963 februárjában bemutattak egy magyar filmet. Isten őszi csillaga volt a címe. Kovács András rendezte Galambos Lajos azonos című regénye alapján. 1945 nyarán játszódik egy alföldi kisvárosban, ahol az új tulajdonviszonyok haszonélvezői és a régről maradt nincstelenség harcol egymással. A politikai drámát a rendezés a magyar filmben eladdig szokatlan merészségű erotikus jelenetekkel tűzdelte meg. Mégis csak tizennégy éven aluliaknak nem ajánlott korhatár-minősítéssel forgalmazták. Ám az egyik szerelmi jelenetben egy pályakezdő színésznő fedetlen keblekkel látható, és van a filmben egy hosszabb mulatós képsor – akárha Jávor Pál duhajkodna egy negyedszázaddal korábbi dzsentri-történetben. A filmbeli dizőz hanglemezekbe burkoltan táncol az asztalon. Jól értsük: csakis fekete bakelitlemezekbe öltözve – vagy inkább vetkőzve – bámulják őt a szereplők, meg persze a moziban ülő nézők. Mindez 1963-ban, a magyar mozik nézőterén, ahol korábban legfeljebb Lollobrigida feszes cirkuszi trikója (Trapéz), vagy Brigitte Bardot egyenruhába göngyölt kerekded formái (Babette háborúba megy) izgathatták a férfikedélyeket.
Bara Margit nem szerepelt ebben a filmben. Ám nem lehet szabadulni attól a feltevéstől, hogy a körülötte kavart későbbi rosszindulatú híresztelésekhez ez a jelenet adta az ötletet. A pletykálkodók átírták, átrendezték a vásznon látottakat. A vágyaikat változtatták valósággá.
De hát mi az, ami nem történt meg, mégis sokan, sokáig úgy beszéltek róla, mintha valóság lenne?
1964-ben az ún. balos munkásellenzék elérkezettnek látta az időt, hogy támadást intézzen a magyar első titkár, azaz Kádár ellen. Pozícióját megingatni ugyan nem tudták, de ahhoz elég erősek voltak, hogy afféle gazdasági koncepciós pereket rendezzenek, és súlyos büntetést szabassanak ki néhány valóban nagylábon élő kereskedelmi és vendéglátó-ipari vezetőre. Az egyik per (a hírhedt Ónody-ügy) tétje néhány tízezer forintnyi sikkasztás és hűtlen kezelés volt, amelyért a vádlott első fokon hét és félévnyi börtönbüntetést kapott.
Az eset nem maradt a szélesebb közvélemény előtt sem titokban, mert a bérből és fizetésből élő lakosság körében is jelezni akarták, hogy a szocialista „dolce vita” vétkei nem lehetnek büntetlenek. Ebbe a szennyes ügybe keverték bele egy-két akkoriban népszerű színésznő nevét, akik állítólag részt vettek a Budapest éjszakai szórakozóhelyein és más helyszíneken zajló hajnalba nyúló dáridókon, ahol nem fekete hanglemezek, hanem folyékony csokoládé fedte a részt vevő színésznők testét. Több név is elhangzott; végül már csak Baráról szólt a fáma. De miért éppen ő? Hogyan kerülhetett ebbe a mocskos szerepbe éppen az, aki a legtisztábbnak és legerkölcsösebbnek tűnt a korabeli hazai színésznők sorában?
A kérdésben a válasz. A mocskolódóknak éppen ő kellett: a jó híre. Éppen azzal a személlyel látták hitelesítve a szóbeszéd fikcióját, akiről a legkevésbé hinné a közvélemény, hogy ilyesmibe belekeveredhet. Tételezzük föl, hogy valóban voltak efféle táncos összejövetelek, ahol nemcsak a bor vagy a pezsgő, hanem a csokoládé is folyt, és nemcsak a Gundel-palacsintán. Nyilván egy-két olcsón megfizethető bártáncosnő volt a főszereplője ezeknek az éjszakáknak. Aztán valamelyik kádernek meglódult a fantáziája, és ki is mondta, amit gondolt. Így is történhetett. De akár úgy is – talán nem túl merész feltevés, mégis: csupán feltevés –, hogy nem férfinyelvek keltették a képtelen híresztelést. Talán egy kevésbé sikeres, Bara Margit hallatlan népszerűségére irigy – és gonosz! – pályatársnő a méregkeverő az ügyben. Olyasvalaki, akit a közönség-kedvenc színésznő maga mögé utasított azon a bizonyos népszerűségi ranglistán. Szavakkal ölni is lehet, hamis állításokkal, melyet senkinek sem kell bizonyítania, emberek életét lehet tönkretenni, különösen egy olyan torz nyilvánosságban, amilyen a szocializmus éveit jellemezte.
Ha egyszer húsz év múlva
Ez egy Bara Margit szereplésével készült 1964-es játékfilm címe. Azóta kétszer húsz év is eltelt, de ma sem tudunk többet annál, hogy egy nagy ívű pálya tört meg, és egy nagyszerű ember tört össze – ott és akkor. Ha tovább játszunk filmjei címével: eddig tartott a meseszerű magyarországi karrier édes része, ami utána következett, egyetlen szóval jellemezhető, hogy keserű. Megritkultak a filmgyári felkérések. Vérbeli filmszínésznőként a színház – legyen az bármilyen rendű-rangú, védelmet, művészi otthont adó társulat – nem jelentett számára menedéket, arról nem is beszélve, hogy nemigen akadtak oltalmat nyújtó társulatok akkoriban.
Bara Margit könnyes szemmel búcsúzott a filmvászontól. Utolsó filmjelenlétében szerepe szerint sírnia kellett. Herskó magyarországi búcsúalkotásában (N. N. a halál angyala, 1970) egy szinkron-tolmácsnőt játszott, akit épp munka közben ér el egy gyászhír. Sírva fakad fordítás közben, s vele együtt sír a tudományos konferencia illusztris hallgatósága. Ellenállhatatlanul komikus epizód kerekedik ebből. Már csak azért is, mert a nézők tudják, hogy a halálhír hamis.
Ami azonban Bara Margittal történt – minden, csak nem komédia. Mi is sirathatjuk, ha nem is Bara Margitot, az embert – természetesen őt is –, hanem a veszteséget, amely a pályától történt visszavonulása miatt a közönséget érte. Miután hazatért Dél-Amerikából, még egy-két tévés feladatot elvállalt. Aztán 1978-ban, ötvenévesen teljesen visszavonult a színészi pályától.
Művészi személyisége, az a szerepképmás, melyet megtestesített, és a játékmód, amire képessége adatott, valószínűleg egyszerre volt sok és kevés színháznak, filmnek, rendezőknek, közönségnek. Sok volt, mert egy hiányra, egy hibára figyelmeztetett. Ha nem is a politikai, de az erkölcsi szabadság és integritás hiányára. Az egyéniség lebecsülésének súlyos fogyatékosságaira. Kevés volt, vagy inkább lett, mert épp pályaelhagyása idején – nemzetközi hatásokat sem nélkülözve – zajlott a színészi/színésznői paradigmaváltás színházban és filmvásznon. A sokszor kárhoztatott „leszúrt lábú” játszási mód kiment a divatból, s egyre inkább előtérbe kerültek a biológiai adottságok, az idegérzékenység mutogatása, az olykor már szélsőségekbe forduló zsigeri színjátékosság. Ő ebben nem tudott, nem akart részt venni: mint sokan mások, alkatilag alkalmatlan volt ilyesmire.
Az elmúlt évtizedekben őt övező hallgatást csak megkésett kitüntetései szakították meg. Ne áltassunk magunkat: a váratlanul reá törő betegség kialakulásában megaláztatásának és meghurcoltatásának jelentős szerepe lehetett. Bara Margit a félkemény diktatúra áldozatainak egyike; de kárpótlása lehetetlen. A méltóságát veszített világ örök vesztese maradt.
