Az öngyógyító naplója 2.
A doktorszőnyianna szerint jót tesz, ha addig maradok, amíg pontosan kidolgozom, mit fogok csinálni, amikor kimegyek.
Mintha nem lenne mivel elfoglalnom magam!
Viszont szerinte új dolgokba kellene belekezdenem, hogy ne ott folytassam, ahol abbahagytam.
Új dolgokba.
Megüt ez a minőség: új.
Elgondolkodom, mihez is értek és ahhoz képest foglalkozhatnék olyasmivel, amihez például egyáltalán nem. Utóbbiból amúgy is több van: szinte minden. A lehetőségeim korlátlansága bűntudatot ébresztett bennem, ezért elhatároztam, hogy holnap én teszek javaslatot a doktorszőnyiannának, hogy adjon nekem valami erős lelkiismeretfurdalás csillapítót, elvégre ő az orvos, lennie kell ilyen szernek, ő meg írja fel, vagy keverje ki, mindegy, csak adjon.
Tarthatnék például kézműves foglalkozásokat. Az olyan divatos.
Szeretnek ilyesmire járni az emberek. Legalábbis így képzelem.
Vagy járassák a gyerekeiket.
Engem is vittek.
Annak a nőnek szép ívű válla volt, de az arcán furcsán elkülönült a szája és az orra, mintha egy gyurmából formálódna pillanatról-pillanatra, egymástól eltérő irányba, mint ahogy vártam volna. Azt mondogatta, hogy ő egy művészlélek. Vég nélkül beszélt, láttam, ahogy tátog, én meg beleképzeltem a mondanivalót:
– Mivel én művészlélek vagyok, ezért egy kézműves foglalkozás keretén belül tanítalak meg titeket a szomorúság és a keserűség elsajátítására, kimutatására, hogy a későbbiekben, amikor már ügyesen tudtok szomorkodni és keseregni, akkor ti magatok is tovább tudjátok adni.
Most pedig vegyétek elő a színesceruza-készleteiteket, amiket magatokkal hoztatok, és dobjátok ki az ajtó mellett álló kukába. Mindenkinek a padjára készítettem egy radírt és egy fekete lapot. Azon fogunk ma dolgozni. A feladat annyi lesz, hogy távolítsátok el a lapról az egyetlen színt, amit még láttok rajta, a radír felemelése nélkül. Aki felemeli, az elbaszta. Ha valakinek pisilnie kell, az most menjen ki, és maradjon is kinn, amit mi, a bennmaradottak, a feladat elől való megfutamodásnak fogunk majd fel, és a csoport tagjaival hosszan, megszégyenítő hangnemben elemzünk, nehogy a többiek is kedvet kapjanak a szabadidő másféle eltöltéséhez, mondván, hogy vécére kell menniük. Tegye fel a kezét az, aki úgy érzi, hogy neki ez nem megy. Aki jelentkezett, az csendben pakoljon össze és hagyja el a termet. Ők valószínűleg túlképzettek. Hányan is maradtunk? Elég sokan. Kevesebbre számítottam. Akik itt vannak, azoknak most teszek egy vallomást: van egy naplóm. Tudjátok mit írtam bele? Írtam egyáltalán valamit? Vagy azt, ami benne van, én írtam? Aki tudja, azt megkérem, hogy mondja el nekem is, mert én már nem emlékszem. Ha az óra közben valaki elfárad vagy unatkozik, mint például te, ott, kisfiam, azzal a hatalmas radírral a kezedben, az kap tőlem egy frissítő kérdést. Szóval te például, meg tudnád mondani nekem, most azonnal, gondolkodás nélkül, hogy szereted-e magad?
– Nem. – felelte a fiú, ebben a képzeletbeli párbeszédben.
– De hát miért nem?
– Azért, mert undorító vagyok. – vágta rá azonnal, a kért módon, vagyis gondolkodás nélkül.
– Ja, jó. Akkor mostantól mi sem fogunk szeretni. Mert ez így logikus.
Vagy lehetnék a saját kutyám. Az év minden napján, kivéve amikor az ikeába megyek Budapestre, mert akkor sokáig lennék egyedül. Oda tilos kutyát bevinni, de ha azt mondanám, hogy nem is kutya, hanem ewok, akkor lehet, hogy bemehetnék, mert nincs pirossal áthúzott ewok az ajtóra ragasztva a fagyi meg a kutya mellett.
De bemutathatnám a várost is! Kirándulóknak. A lányom barátnőjének a családja járt itt egyszer, én voltam az idegenvezetőjük. Egyikük kivételével azóta is azt mondogatják, hogy Kaposvár a legszebb város, ahol jártak. Az az egy, a nagybácsi, ő pedig meg van győződve róla, hogy valami szekta tagja vagyok, aki különféle tudatmódosító szerek fogyasztásával éri el azt az intenzív és szenvedélyes beszédmódot, amivel egy-egy, látszólag jelentéktelen épületről, fáról vagy utcakőről beszél.
Na, mindegy. Ennyiből szektaalapítást is vállalhatnék ötvenezer forint plusz áfáért.
Lehetnék pincérnő. Hétvégéken. Valami nagy és csúnya étteremben, ahová mégis minden vendég öltönybe jön vasárnap. A templomból kialakított polgármesteri hivatallal szemben, valamelyik kisváros főterén. Konkrétabban Siklóson. A pult mellett álló hűtőbe a saját teámat tenném, és ha valaki éppen azt rendelné, diadalmasan felelhetném, hogy az az enyém! Délelőtt még volt, de már elfogyott, és ami még van, az meg az enyém, ezzel egészíteném ki, amíg ők dermedten hallgatnak.
Háromszázhatvanöt nap az nagyon sok.
És ebből az egészből pedig csak annyit mondok meg a doktorszőnyiannának, hogy várjunk még a hazamenetellel.
