Barbapapa újra színre lép! A Kolibri Kiadónak köszönhetően magyarul olvashatjuk a Annette Tison és Talus Taylor által megálmodott rózsaszín alakváltó teremtmény kalandjait. Szeptemberben jelent meg a Barbapapa – A bébiszitter, a Barbapapa – A zenekar, a Barbapapa utazása és a Barbapapa című gyerekkönyv. A köteteket a Pillanatragasztó, a Vonalkód, az Akvárium és sok más könyv szerzője, Tóth Krisztina fordította magyarra. Vele beszélgettünk Barbapapáról, a gyermekirodalomról, és egy kicsit a magyar oktatásról is…
- Az igazán jó gyerekkönyveket apa és anya is szereti felolvasni
- Az ember elsősorban olvasót szeretne nevelni a gyerekéből
- Olyasmit akartam csinálni, ami örömet okoz és kreatív munka
– A Barbapapa könyvsorozat a 70-es évek óta komoly népszerűségnek örvend. Mi lehet a siker titka?
Az, hogy ezek egyszerű történetek és egyszerű rajzok, de egyáltalán nem bugyuták. És hogy Barbáék alakváltó lények, ami minden gyerek fantáziáját megmozgatja. Barba különben bármi lehet: egy krumpli, egy babszem, de még a gyerekek lábujja is. És lerajzolni is könnyű, gyurmából is klasszul el lehet készíteni minden különösebb erőfeszítés nélkül. A figurák jól körülhatárolható tulajdonságokkal rendelkeznek és nagyon szerethetőek.
– Mikor találkozott először Barbapapa történeteivel? Hogyan emlékszik vissza rá?
Általános iskolás koromban. Francia tagozatos iskolába jártam és a könyvtárban meg az osztályteremben voltak francia gyerekkönyvek. A Babar-sorozat mellett a Barbákat szerettem a legjobban. A rajzfilmmel jóval később találkoztam csak, amikor a saját fiam volt kicsi.
– Fordított is, írt is gyerekkönyvet. Mennyire nehéz a gyerekek nyelvén írni?
Sok gyerekkönyvem van, tavaly is megjelent kettő és most is éppen egy mesekönyvet állítok össze. Nem, szerintem nem nehéz, nekem legalábbis mindig jutalomjáték a gyerekeknek szóló szöveg. Amikor a fiam kicsi volt, elsősorban neki írtam, most pedig a kislányomra szoktam gondolni. A Barbabapában egyébként az a jó, hogy nagyon különböző korosztályoknak is élvezhető és a szülő sem unatkozik. Az igazán jó gyerekkönyveket apa és anya is szereti felolvasni.
– Kislányának milyen könyvekből szokott felolvasni? Mennyire tudatos abból a szempontból, hogy hamar megszerettesse vele az irodalmat?
Nem vagyok tudatos, vagyis a közös olvasással nem akarok valamit elérni, hanem élvezni szeretném az együtt töltött időt. Tavaly a Boribon-sorozat volt a legkedvesebb meséje és a Kippkopp-történetek, de imádja Szabó T. Anna Tükör-cicák című mesekönyvét is. A régi Londoni mackók kiadás pedig azért izgalmas neki, mert némelyikbe bele van rajzolva Marci, a bátyja, amikor még kicsi volt. De sokféle mesét olvasunk- mostanában kezdtünk el hosszabbakat is. A színes böngészőket is kedveljük, ott a lányomé a főszerep, és nekem kell megtalálni különféle részleteket a képeken. Az is gyakori, hogy fejből mondok neki történetet: ezek egy részét most leírtam és benne lesznek a készülő könyvben.
– Ha már itt tartunk, hogyan reagálna, ha 10-15 év múlva lánya is íróként szeretne majd érvényesülni?
Fogalmam sincs. Egy négy éves esetében teljesen értelmetlen ilyesmin gondolkodni. Az, hogy én mivel foglalkozom, semmit sem jelent az ő leendő képességeire, érdeklődésére és vonzalmaira nézve. Az ember elsősorban olvasót szeretne nevelni a gyerekéből, de azt sem azért, hogy művelt legyen, satöbbi, hanem mert boldogabb és teljesebb életet élhet, ha minden életszakaszban jó könyvek kísérik. A másik, hogy íróként nem érvényesülni akar valaki, eleve rossz a szóhasználat: íróként elsősorban ki akar fejezni valamit, és ez a késztetés erősebb benne bármi másnál. A fiamnál szóba sem jött ilyesmi, a lányom pedig, ahogy mondtam, óvodás, úgyhogy nem szoktam ezen törni a fejem. Teljesen mindegy, mit csinál majd, legyen boldog vele, ez a fontos.
– Egy interjúban említette, hogy versesköteteit általában lassan írja. Mennyiben más a fordítás munkafolyamata?
A fordítás alkalmazott munka. Ha hosszabb szöveget, például egy regényt fordítok, nem tudok mellette írni, de rövidebb művek esetében nincs ilyen gond. A versfordítás koncentrált, intenzív dolog és nagyon hasonlít az íráshoz. Én minden munkámmal elég lassan haladok, sokszor átolvasom a szövegeket, de arra azért büszke vagyok, hogy határidőt még életemben nem késtem le, inkább nem alszom.
– Az írás mellett egy ideig ólomüveg-készítésből élt. Miért ezt a hivatást választotta? Van közös metszéspontja az irodalomnak és az üvegművességnek?
Az már régen volt, de igazán nem bántam meg. Előtte a Francia Intézet programjait szerveztem, de a fiam születése után (aki azóta felnőtt) nem tudtam vállalni a napi nyolc-tíz óra munkát. Olyasmit akartam csinálni, ami örömet okoz és kreatív munka, ezért vágtam bele akkoriban az üvegművességbe. Van egyébként hasonlóság, hogyne. Az ember struktúrát teremt, végig kell gondolni egy szerkezetet, erővonalakat, vagyis fel kell építeni valamit úgy, hogy megálljon. Ez a prózára, de akár a versre is igaz lehet. Képek, történet-töredékék összességéből áll össze a felület.
– Áprilisban megjelent egy tárcája Verset állva címmel, melyben egy rendhagyó irodalomóra nem túl vidám történetet meséli el. A tárca lényegében egy látlelet a mai magyar oktatásról, de talán az országról is. Azóta már elárulta, hogy az eset valóban megtörtént. Milyennek látja az oktatás jelenlegi helyzetét Magyarországon?
Nézze, ez jóval bonyolultabb kérdés, mint elsőre látszik. Nyilván lehetne azt válaszolni, hogy lesújtó a véleményem, de ez nem volna igaz. Engem többnyire olyan iskolákba hívnak meg, ahol a tanárok mindent megtesznek, hogy megismertessék a diákokat a kortárs irodalommal és erőn felül igyekeznek programokat szervezni, felkelteni a gyerekek érdeklődését! Sok helyen erre nincs pénz, hely, energia, a tanárok pedig, ezt mindnyájan tudjuk, iszonyúan túl vannak terhelve. Adminisztrációs feladatokat tolnak rájuk, hülyeségekkel kell foglalkozniuk az oktatás helyett. És még ebben a nehéz, nyomott helyzetben is hányan vannak, akiknek szívügyük az irodalom! Szóval összetett kérdés ez, és szerintem a gond ott van, hogy a vers sok helyütt még mindig egyenlő az iskolai ünnepségeket elhangzó szavalatokkal. Hogy fel sem merül, hogy a vers mi magunk vagyunk, hogy a vers zene, játék, közös nyelv, nem pedig valami poros izé, összetekert zászló, amit időnként kigöngyölünk és komoly képet vágunk hozzá. Azt hiszem, az öröm és a játék volna a legfontosabb, az, hogy a gyerekek ráérezzenek, a nyelv is lehet a játék alapanyaga, és hogy a vers nem valami fennkölt, idegen dolog, hanem zene, ritmus, vonzó titok. Én azért látok elmozdulást és jó szándékot, születnek például kísérleti tankönyvek, a gyerekek pedig még mindig nyitottak és nehéz őket elrontani. Az, hogy a kultúra általában háttérbe szorul és ezen belül az irodalomnak sincs akkora becsülete, igaz, de ezen is csak akkor lehet változtatni, ha megtanítjuk a gyerekeinket gondolkodni, ha ráéreznek a gondolkodás örömére. A leírt eset egyébként nem kizárólag az irodalomhoz való viszonyról mesél, hanem a nőkhöz való viszonyról is.
A nyitókép forrása: Marjai Judit
