Számomra a színházcsinálásban nem az az érdekes, amit már tudok, hanem az, amit még nem.
Az Örkény Színház október 14-én mutatta be Csehov Három nővérét. A rendezővel, Bagossy Lászlóval beszélgettünk.
− Az előadásban nincsenek falak, nincs díszlet, és az összes szereplő végig bent van a színpadon. Hogyan képzeljük ezt el? Mire számítson a néző?
− Nem mi vagyunk az elsők, akik szakítunk azzal a színházi hagyománnyal, amely épített, realisztikus díszletekben gondolkodik Csehovról. Ez a hagyomány Sztanyiszlavszkijig vezethető vissza, és csak a magyarországi kőszínházakban szokatlan. A mi előadásunkban mindenki együtt van a színpadon, figyeljük egymást játék közben, és úgynevezett negyedik fal sincs, így időnként a közönséghez is odafordulunk. Mindeközben nem adjuk fel azt a lélektani-pszichológiai érdeklődést, amely Csehov színműveinek meghatározó alapeleme.
− Hogyan lehet megmutatni a színpadon a mögöttes tartalmakat, a ki nem mondott gondolatokat?
− Csehov kapcsán mindig ez az egyik legfontosabb és legnehezebb feladat. Néha olyan titokzatos a szöveg, hogy eltéved benne az ember. A különböző sorsok és szándékok párhuzamosságai rafináltan nehéz lélektani rejtvénnyé teszik a drámát. Megfejtéseket próbálunk találni. Latba vetjük saját élményeinket és élettapasztalatainkat. Húzzuk-vonjuk a szöveget. Tiszteljük, utáljuk, aztán újra tisztelni kezdjük a szerzőt. Igyekszünk tehát megérteni ennek a rémületes és gazdag történetnek minél több részletét. Az Örkénynek mára egy érett és igényes közönsége van, amely nyitott a színházi nyelvvel való kísérletezésre. Másfelől sok fiatal jár hozzánk, és ha olyan klasszikusról van szó, amely a kötelező tananyagnak is része, akkor középiskolások tömegei látogatják az előadásainkat. Mivel ezt nem mindegyikük önszántából teszi, extra felelősség, hogy izgalmasan és pontosan meséljünk. Több száz, talán több ezer gimnazista az Örkény Színházban lát először klasszikust: Csehovot, Shakespeare-t vagy Moliere-t. Van egy ifjúsági műhelyünk, az IRAM, ahol a fiatalok előre elolvassák, megismerik a darabokat, és a színházi gondolkodással, egy-egy előadás befogadásával kapcsolatos foglalkozásokon is részt vesznek.
− Van-e olyan határ, amire rendezőként azt mondja, hogy azon túl klasszikusba már semmiképp sem szabad belenyúlni?
− Nincs. Ezek a döntések mindig egyediek. Függenek a történetmesélés, az előadás játékszabályaitól is. A Három nővér azoknak a klasszikus szörnyetegeknek a sorába tartozik, amiket szinte lehetetlen legyőzni, hiányérzetek nélkül megoldani. Teljes erőbedobást igényelnek még a részsikerek is. De csodálatos szerzőről lévén szó, már a vele töltött idő is nagy öröm. Mintha a Barcelona ellen focizna az ember.
− Mivel az ön ötlete volt, hogy színre vigyék a Három nővért, feltételezem, nagyon határozott elképzelése volt arról, hogy mit akar.
− Arról, hogy egy rendezőnek mit kell akarnia és mennyire kell határozottaknak lenniük az elképzeléseinek, mindenféle legendák keringenek. Számomra a színházcsinálásban nem az az érdekes, amit már tudok, hanem az, amit még nem. Nem szeretek úgy tenni, mintha mindent tudnék. Számomra minden próbafolyamat tanulás és töprengés is. A rendezőnek természetesen sok szempontból kezdeményezőnek kell lennie, az egész konstrukciót, a kereteket, a szereposztást, sok-sok kardinális kérdést el kell döntenie, főleg egy kőszínházi rendszerben. De az igazán lényeges az, hogy aztán ebbe a játékba hogyan vonja be a színészek és a többi munkatárs kreativitását. Szerencsére nagyon tehetséges emberekkel dolgozhatok együtt, az ő érzékenységük, ötleteik, gondolataik elengedhetetlenül fontosak az előadás létrejöttében. Amikor bajt jelez egy tehetséges színész, arra érdemes odafigyelni. Nem tartozom az erőszakos rendezők közé. Fontos, hogy alkotótársai legyünk egymásnak. Fontos, hogy mindenki aktív és motivált maradjon. Ha egy színész kikapcsolt idegrendszerrel csak feladatokat hajt végre, és konfliktusmentesen végiggyalogol egy próbafolyamaton, az nagyon hervasztó. Semmiféle örömet nem jelent számomra, ha ,,zokszó nélkül” végrehajtják, amit „akarok”. Ez csapatmunka. Csehov mindig próbára teszi a társulatot, eredendően is egy nagyon erős társulatnak íródtak a darabjai. Az Örkény társulata erős csapat, és persze nehéz emberek is vannak benne, akikkel olykor meg kell küzdeni, és érdemes is.
− Van a Három nővérnek olyan rétege, amelyet most különösen aktuálisnak érez, vagy ,,csak” arról van szó, hogy örökérvényűen aktuális.
− A Három nővér nem olyan típusú anyag, amelyben a politikai aktualitásoknak jelentős szerepük lenne, és csak apró utalások esnek benne arról, hogy milyen vészjósló és robbanás előtti történelmi korszakban íródott. Közvetlenül a XX. század őrületét előzte meg, a világháborúkat és minden egyebet, ami azután következett, miközben, látszólag legalábbis, magánéleti problémákat feszeget: az emberek múló idővel való küzdelmét. Habár ez számomra is a legszemélyesebb téboly, mert én is olyan életkorba léptem, amikor egyszer csak problémává vált az idő, Csehov több generációt, többféle nézőpontot mutat föl a történeteiben, és nem áll oda senki mellé. Nem fogja pártját sem a naiv álmodozónak, sem a keserű vénembernek, sem az élet közepi válságába belerokkanónak.
− Mit vár az előadástól? Mikor fogja sikeresnek tekinteni?
− Sikert a nézettséggel meg a szakmai díjakkal szoktak méricskélni. Én a közönség közvetlen közeléből szeretem nézni az előadásaimat, és általában akkor van sikerélményem, ha a nézőtéren ülve érzem, hogy az előadás hat, működik, elkapja az embereket. Persze a dögunalom is a nézőtéren érhető tetten leginkább, vagy a koncentráció, a tehetség kihagyásai. Szerencsés esetben ilyenkor új ötletek és megoldások is kipattanhatnak a rendező fejéből, ez is egyfajta sikerélmény.
− Olyankor változtat az előadáson?
− Persze. Ameddig lehetőségem van rá, javítani próbálok rajta, és aztán újra a közönséggel együtt figyelem az eredményt.
− Az nem foglalkoztatja, hogy a színházi előadásokból csak akkor marad fenn valami az utókor számára, ha filmfelvételek készülnek róluk? Nem bánja, hogy az alkotásnak ezt a múlandó formáját műveli?
− Érdekes módon nem. Sok kollégát látok, aki szenved, és paranoid képzetei támadnak, amikor le kell venni egy-egy előadását a repertoárról. Én nem szoktam ilyenkor kapálózni. Rezignáltan veszem tudomásul, hogy ennyi volt.
Nyitókép: Bagossy László és Mácsai Pál a Három nővér próbáján. Fotó: Gordon Eszter.
