Keress egy könnyűvérű, fékezhetetlen fiatal lányt, aztán hajítsd le a bűn mocsarának legmélyére és figyeld, hogyan mászik ki onnan – már ha ki akar… Ezzel a recepttel dolgozik az angol Lisa Hilton, a Maestra című regény írója. Főhősre azóta nem néztem ilyen mély megvetéssel, mióta láttam Oliver Stone erőszakfilmjét, a Született gyilkosokat. Ez nagy szó, Mickey és Mallory Knoxnál nagyobb szemétládát ugyanis nem hordott még hátán ez a föld.
A Maestra főszereplője a huszonéves Judith Rashleigh, aki egy menő londoni aukciós házban dolgozik asszisztensként. A művészettörténet az élete, hivatását imádja, de munkahelyén körülbelül úgy kezelik, mint egy Picasso-festmény másolatát, ami szépnek szép, de sokat nem ér. Miután elveszti állását, Judith beleveti magát az éjszakába, a kokainfüggő, milliomos férfiak és romlott erkölcsű lányok világába, ahol a luxushajókon a csapból is a legdrágább pezsgő folyik. Judithnak nincs más dolga, mint jó társaságnak lenni egy könnyed csevej vagy egy hasonlóan könnyed aktus erejéig, a pénzkötegek pedig úgy potyognak az ölébe, akár egy ügyesen helyezkedő államtitkárnak. Főszereplőnk gátlástalanul használja ki a kínálkozó lehetőségeket, miközben a bűn világába is belekóstol.
A nimfomániás ötven árnyalata
A Maestra rögtön az első oldalon úgy indít, ahogy azt elvárjuk egy erotikus thrillernél: kapunk egy kis ízelítőt a regény csöppet sem visszafogott hangvételéből. Miután megtudtuk, mire számítsunk, megismerjük Judith Rashleigh karakterét. Lisa Hilton olyan élethűen festi meg a talpraesett, törekvő, legbelül mégis elégedetlen fiatalt, hogy öröm olvasni. Szemtanúi lehetünk, miként jut odáig a többre hivatott lány, hogy egy számára visszataszító, igénytelen, ámbár pofátlanul gazdag férfi lelki-testi igényeit elégíti ki. Persze jóval többről van itt szó, mint egy olcsó kéjlány üzekedéseitől, Judith számára a kalandok inkább a hatalmi játszma részei, amibe a társadalommal szembeni dac miatt menekült bele. A regény szerzője maga is művészettörténetet tanult, akárcsak a könyv főhőse. Ez a látásmód és érzékenység egyértelműen tükröződik a könyvben: Lisa Hilton a városokról, de még a ruhakölteményekről is olyan hosszasan és lelkesen áradozik, mintha műalkotások lennének. A főszereplő szexuális kalandjait (akad belőle bőven) mélyen és lényegében ismerjük meg, az eseményeket ráadásul nem egy angol úriember stílusában tálalja nekünk az író. Fent már említettem Lars von Trier nevét. Nem véletlenül, a könyv ugyanis gyakran A nimfomániás című filmet juttatja az olvasó eszébe. Ez a fajta hatásvadászat mégsem fullad öncélúságba, mert bár főszereplőnk csöppet sem teszi magát szimpatikussá, végig képesek vagyunk izgulni a sorsáért. Feszes történetvezetésével és szemléletességével a Maestra képes 400 oldalon át lekötni figyelmünket. Éppen ezért felettébb kíváncsian várom, mit főz ki a szerző a trilógia folytatásában.
Nem is vesződtem a búcsúzkodással, csak otthagytam a meglepettnek tűnt kuncsaftot, és lerogytam James mellé, míg Carlo kinyitotta a Cristalt.
– Azt hiszem, ma iszom is belőle, ha nem bánod!
– Nehéz napod volt?
Bólintottam. Nem fogom adni a jókedvű részeget. Ridegnek, kegyetlennek, vakmerőnek éreztem magamat. Fanyar kis pohárköszöntő után megemeltem a lámpabúrámat. Undorodtam Jamestől, ez igaz, de a Harag és én éppen az utolsó esélyek szalonjában piáltunk.
– James! Ne kerteljünk tovább! Mennyit lennél hajlandó fizetni, hogy megdughass?
Elképedt, aztán mintha utálkozott volna.
– Nincs szükségem arra, hogy fizessek a szexért.
– Miért? Kevésbé fontos számodra a pénznél?
