+ Irodalom

Engem is megtaláltak, hogy alkalmazott firkászként és bértollnokként szolgáljam a frusztrált baloldali szerkesztőségeket

Gerlóczy Márton: Egy kocsmapultnál, itt siratjuk a múltat, és rettegünk a jövőtől.

Volt idő, amikor cigire sem volt pénze, de kétnaponta kint volt az utcán a kormány intézkedése ellen tüntetni – ma már nem is tudja, minek. Viszont úgy látja, mostanában az emberek vagy elkezdtek kicsit közeledni egymáshoz, vagy csak megszokták a rossz hangulatot. Tulajdonképpen megszerette Budapestet, igaz, ehhez huzamosabb időt kellett külföldön töltenie. Az új regénnyel jelentkező Gerlóczy Mártonnal a hvg.hu újságírója beszélgetett.
hvg.hu: „Kelet-Európa a traumás stressz vidéke, ahol a hétköznapi élet a trauma maga” – írja legújabb, Elvonókúra című regényében. Miért tartja traumatikusnak a mi létünket, és mit ért pontosan trauma alatt?


Gerlóczy Márton: Hát milyen vidék ez? A regényben ez a részlet abban a kontextusban szerepel, ahogy a narrátor, a csóró magyar író próbálja elmagyarázni egy poszttraumás stresszben szenvedő amerikai tengerészgyalogosnak, milyen az, amikor időről időre hadseregek vonulnak át az országon. Szóval a mi létünk traumatikussága abból is fakad, hogy folyton velünk, bennünk van az a nagyon is reális félelem, hogy épp ki fog jönni, legközelebb melyik nagyhatalom fog az országon átvonulni és milyen pusztítást végez. Egy kis harcmezőn élünk, ahol a nagyhatalmak szoktak találkozni, meséltem az amerikainak röviden összefoglalva egy kocsmapultnál, itt siratjuk a múltat, és rettegünk a jövőtől.


hvg.hu: Régebbi interjúiból és az új regényből, az Elvonókúrából is az jön át, hogy nem igazán szereti sem Magyarországot, sem Budapestet. Ez a hozzáállás nem változott az évek során. Valóban így van?

G. M.: Dehogynem változott. Mára megszerettem, különösen Budapestet szerettem meg, de huzamosabb időt kellett külföldön töltenem ahhoz, hogy megértsem, mi volt a probléma. El kellett vonnom magamtól az otthonomat, hogy megszeressem, mert már túladagolásom volt tőle, egész életemet itt éltem le, természetesnek tartom, hogy megutáltam. A könyv 2014 és 2015 telének eseményeit dolgozza fel: ekkor 3 hónapig egy thaiföldi szigeten teleltem a könyv főszereplőjével, aztán egy évvel később ugyanott írtam meg a regényt a jegyzetek alapján, akkor már az útitárs nélkül. Azt, hogy nem szeretek itt élni, leginkább a 2008-as világválság után, majd a kormányváltás környékén szerettem hangoztatni, mert akkor valóban nagyon rossz hangulat uralkodott az országban. Én is rettenetesen éreztem magam azokban a hétköznapokban, ráadásul egy doboz cigarettára sem volt pénzem. Szerintem azok sem élvezték, akik csinálták, bár nekik volt pénzük, és lett cigarettájuk is. 2012-re átszabtak mindent, akkor született az új rendszer, mi meg kétnaponta kint voltunk az utcán, de utólag belegondolva, minek, azt nem tudom.

hvg.hu: És hogy látja, mára megjavult a közhangulat?

G. M.: A jobboldalon sokan kezdik belátni, hogy a 2010 utáni átalakítások mégsem sikerültek olyan jól, nem éppen azt kapták, amire számítottak, ezért talán elkezdtünk kicsit közeledni egymáshoz. Vagy csak megszoktuk a rossz hangulatot, nem tudom. El kell kezdeni beszélgetni egymással a politikán túl, a politikai hovatartozásunktól függetlenül.

hvg.hu: Egész pontosan hogyan és miben segített a Thaiföldön töltött idő a traumatikus kelet-európai lét és az ország elviselésében?

G. M.: Amikor a pincérrel mentem Thaiföldre, már hat éve nem jártam sehol, és képtelen voltam jól érezni magam, ráadásul még írni is kellett róla, mert akkoriban mint írót, engem is megtaláltak, hogy alkalmazott firkászként és bértollnokként szolgáljam a frusztrált baloldali szerkesztőségeket. Sokan még most is azt hiszik, hogy amit írtak-írunk a cikkekben és a publicisztikákban, annak hatása van, pedig a pénzt holnap is ugyanúgy el fogják lopni. Miután felületet kaptam arra, hogy leírjam a véleményemet, beleestem abba a hibába, hogy elhittem: van bármi jelentősége annak, hogy én mit gondolok a magyar közéletről, pedig annak, hogy én mit gondolok, lássuk be, na jó, majd én belátom egyedül, semmi jelentősége.

hvg.hu: Ez most önirónia, vagy tényleg így gondolja?

G. M.: Ha realisták vagyunk, a dolog úgy néz ki, hogy egy szűk körben lájkolgatjuk egymás cikkeit, és mondjuk azt: „de jól, megírtad, Géza!”. Két hét múlva már senki sem emlékszik arra, hogy ki mit írt, amúgy sincs semmi társadalmi haszna azon túl, hogy a baloldalon kétszázan örülnek neki és elfoglalják magukat reggelizés közben. Bértollnok, mondják, és a szerző felháborodik, mert azt hiszi, hogy senki sem irányította, pedig azzal, hogy a közeg beszippantotta, és élvezi, hogy udvarolnak neki, észrevétlenül a kiszolgálójává válik és valóban azt kezdi el írni, amit hallani akarnak. A haragnál csak a lelkes olvasó rosszabb tanácsadó. A thaiföldi magány nagyon sokat segített. Hónapokig is csodásan elvagyok egyedül. Minél tovább vagyok magamban, annál jobban élvezem. Amikor hazajövök, tudok ebből valamennyit kamatoztatni, sokkal kedvesebb és megértőbb és higgadtabb vagyok a környezetemmel. Egy darabig.

 

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Zsolt Balogh

    2016-10-01 - 20:07

    Tisztelt A. Szerk ( az a Attila akar lenni?)
    “Engem is megtaláltak, hogy alkalmazott firkászként és bértollnokként szolgáljam a frusztrált baloldali szerkesztőségeket”
    sikerült

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top