Christopher Duggan: A bódult nemzet / a Mussolini-imádat anatómiája [Fascist voices: an intimate history of Mussolini’s Italy] – Park Könyvkiadó, 2016 – Fordította Tábori Zoltán – 564 oldal, kemény kötés – ISBN 978-963-355-180-6
Kedves Benito, Andrea vagyok. Nekem és Carlo barátomnak sikerült első nekifutásra 53 embert elhozni ide. Ígérem, hogy ezentúl mindig így lesz
– olvasható a Mussolini-sírbolt vendégkönyvében, ahol napról-napra szaporodnak azok a bejegyzések, melyek nagyrabecsülésükről biztosítják Benito Mussolinit. És, ha csak nagyra becsülésről lenne szó! De itt bizony sorjáznak az ígéretek, a fohászok, az áldások, és a remények, amelyek beteljesedését a halottól várják.
https://www.youtube.com/watch?v=OOv-Ncs7vQk
Christopher Duggan, angol történész (aki tavaly önkezével vetett életének) Olaszország történetével foglakozott, s az általa írott könyvek sorában kiemelt helyet érdemel A BÓDULT NEMZET. Duggan olyan forrásokra támaszkodik, amelyeket előtte nem használt gyakorlatilag senki. Ennek köszönhetően olyan nézőpontból tekint a Mussolini-imádatra, ami példátlan módon mutatja meg egy nemzet, egy ország „önsorsrontó” befolyásoltságát.
Az ismert történelmi események hátterét korabeli naplók, és a Mussolininek írt levelek segítségével rajzolja meg. A naplók írói a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből kerültek ki, tanárok, ügyvédek, diákok, szállodaigazgatók, boltosok, iparosok, újságírók is fontosnak érezték, hogy ezeknek az éveknek a történéseit – de főleg a bennük kavargó érzelmeket – rögzítsék. Mert a Mussolini nevével jelezhető két évtized elsősorban a rációtól mentes, felfokozott érzelmek kora, melynek első szakaszában az embereket összekötötte a harag, a sértettség és a gyűlölet. Ebből sikerült a fasisztáknak lelkes, és vezérközpontú imádatot kreálniuk, ami nem tűri a kritikát, az ellentmondást, a gondolkodást. Pedig 1919-ben nem volt nyilvánvaló, vagy szükséges, hogy így történjenek a dolgok. Az 1919-es választásokon a fasiszták – beleértve a futuristákat és Arturo Toscaninit is – nem szereztek egyetlen mandátumot sem. Duggan ilyennek írja le a parlamentet:
…az új parlament több mint felerészben olyan politikusokból tevődött össze, akik vagy mélységesen kételkedtek a liberális rendszerben (azaz a katolikusok), vagy kimondottan ellenségesen álltak hozzá (azaz a szocialisták), és a képviselőházban a remélt forradalom bekövetkeztéig leginkább csak fórumot láttak a rendszer ócsárlásához. A parlament maradéka szociáldemokratákra, radikálisokra és liberálisokra oszlott, akikbe nem sok együttműködési hajlam szorult. Ennek következtében a kormány csaknem megbénult, a képviseleti demokrácia már amúgy is megtépázott eszménye újabb horogütést kapott.
…és ez volt az a pont, ahol Mussolini megkezdte gyors menetelését a hatalom felé. Sikeréhez nem kellett világos program, vagy ideológia, elég volt, hogy a megszólalás kellően dagályos frázispuffogtatásokkal legyen tele, s ezt alátámassza átéltnek tűnő, tűzzel átitatott gesztusokkal. Naplók sokasága számol be arról, hogy Mussolini személye – igazából mondandójától függetlenül – megbabonázta, letaglózta és magához láncolta hallgatóit. Rémületes kép rajzolódik ki: tényleg egy nemzet került bódult állapotba…
…és marad úgy hosszú-hosszú évekig, függetlenül attól, hogy az őket körülvevő világ miként változott. És függetlenül attól, hogy a magát tévedhetetlennek gondoló vezető (bocsánat a kifejezését) a farkával gondolkozott:
A géniusz a genitáliákban rejlik.
A történelem kapcsán nem sok értelme van a „mi lett volna, ha…?” kezdetű kérdéseknek, de ezzel együtt is döbbenetes, hogy miként tud hatni Mussolini a mai napig. Duggan a fentebb is idézett sírkerti vendégkönyv mellett pontos példákon mutatja be, hogy mit tanult Mussolinitől Berlusconi, s miként él tovább Mussolini szellemi hagyatéka a mai napig.
Ennek a könyvnek nem lehet célja, hogy rávilágítson a mai közép-európai párhuzamokra, de tényleg vannak olyan politikusok, akik nem a figyelmeztetést, hanem a követendő példát látják Benito Mussolini politikájában. Lelkük rajta.
