A Pannon Filharmonikusok, kitágítva a hagyományos szimfonikus zenekari „szerepkört” operákat is színpadra állít. Az elmúlt évadok során közel húsz operát adtak elő, az idei évadnyitó-koncerten Sztravinszkij operája, az Oedipus rex hangzott el. A Teiresziász szerepét éneklő Cser Krisztiánt ennek ürügyén, de nem csak erről faggattuk.
– Az életrajzod szerint Neked természettudományos munka is van a hátad mögött. Mit vesztett a tudomány azzal, hogy inkább a művészi pályát, az énekesi karriert választottad?
– Hát, egy fotoszintézis-kutatóval kevesebb lett. Van majdnem egy tucatnyi tudományos cikk, ahol a szerzők között szerepel a nevem. Idén nyáron éppen megmutattam a lányaimnak a Szegedi Biológiai Központ Növénybiológiai Intézetét, ahol dolgoztam. Ennek kapcsán az is felmerült, hogy miért nem fejeztem be a PhD-t… Persze, egyszer akár még be is fejezhetem.
– Van annak bármilyen haszna, előnye, hogy természettudományosan képzettebb vagy az operaénekesek zöménél?
– Biztos, hogy van, hiszen a gondolkodást formálja a tudományos tevékenység. Azt gondolom, hogy nekem a két pálya kipróbálása lehetőséget adott arra, hogy a két agyféltekémet közel azonos mértékben használjam.
– A honlapodon, a „repertoár” menüpont alatt kiderül, hogy milyen szerzők műveit szoktad énekelni. Időben elég nagy a szórás, a régi mesterek ugyanúgy szerepelnek, mint a kortárs szerzők. Ez tudatos döntés, vagy sodródás?
– Egyrészt nyilván sok múlik azon, hogy milyen lehetőségek találják meg az embert, másrészt sok olyan régebbi zene van, ami könnyebb egy „fiatal hangnak”, hiszen kisebb az előadói apparátus, ezért nem kell hozzá feltétlenül akkora hangerő. Kevés az olyan énekes, akinek húsz éves korában – főleg, ha basszus – kész hangja van. A hangnak idő kell, hogy szépen, túlerőltetés nélkül be tudjon érni.
– Azért akad a felhozatalban olyan korszak, amit jobban kedvelsz a többinél?
– Hallgatni a barokk zenét szeretem, és bármennyire rövid időszak is volt, de kedvelem a veristákat. Nagyon kedvemre való Plácido Domingo hangja és előadásmódja. Énekelni Mozartot szeretek leginkább, meg barokkot, és persze a romantikusokat, de kimondottan nincs kedvenc: mindig kellően felcsigáz az, amivel éppen foglalkoznom kell.
– A zenehallgatás nálad munka, vagy kikapcsolódás?
– Is-is. Az elmúlt időben elkezdtem rendszeresen futni, s közben szoktam zenét hallgatni, de az nem opera. Futás közben inkább spanyol zenék szólnak. Sokszor azt veszem észre, hogy ritmusra futok.
– A Pannon Filharmonikusokkal hogy kerültél kapcsolatba?
– Hú, az még akkor volt, amikor még fizikusként is dolgoztam. Felhívtak, hogy be kellene ugrani Haydn Teremtés-oratóriumában. Szerencsére szerepelt a repertoáromban az, amit kértek, mert kedden hívtak, és pénteken már énekelni kellett. Ebből az előadásból volt koncert Pécsett, és velük léptem fel először a Müpában is. Onnantól kezdve rendszeresen, akár évente többször is dolgozunk együtt. Volt olyan, hogy beugró voltam, és olyan is, hogy kimondottan engem akartak.
– Mennyire más így, koncertszerűen operát énekelni, mint díszletek és jelmezek között?
– Sztravinszkij, akinek Oedipus Rex-ében Teiresziász szerepét éneklem, tudtommal eredetileg is oratórikus előadásmódot képzelt el. Minimális mozgásokkal akarta feleleveníteni a görög drámát, a kar, a szereplők és a zenekar elhelyezésével. Külön csavar, hogy a zene neoklasszicista stílusban íródott. Az ilyenfajta előadás egyrészt nyilván könnyebb, de másrészt itt nincs, ami elterelje a hallgatók figyelmét, és nagyobb hangsúly jut a zenei kifejezés tisztaságára és pontosságára. Pont az eszköztelensége miatt vonzó, hiszen itt nincs más, csak a zene.
– Így, hogy régóta együtt dolgozol a Pannon Filharmonikusokkal, milyennek látod a zenekart?
– Az elmúlt években láttam a zenekar érésének különböző fázisait, és szerintem nagyon nagyot fejlődtek, elképesztően jó hangzást értek el, amiben nyilván fontos szerepe van Bogányi Tibornak, a vezető karmesternek. Érezhető a tudatos és szisztematikus építkezés hatása. A másik, ami sokat lendített a zenekaron, az, hogy a Kodály Központban, az ország egyik legjobb koncerttermében játszanak. Talán mindezekből is adódik, hogy a légkör nagyon jó a zenekarnál, felszabadultak és fegyelmezettek egyszerre. Én mindig nagyon jó koncertélményekkel gazdagodom, ha velük dolgozom.
– Az opera közönsége mennyire van kiöregedőben? Meg lehet fogni a mai fiatalokat?
– Nyilván létezik az a trend, aminek hatására a fiatalok távolodnak az értő zenehallgatástól. Ugyanakkor az is biztos, hogy az ilyen megfogalmazások mögött mindig van egy kis túlzás, ami munkára sarkall minket. Ezzel együtt azt tapasztalom, hogy legalább egyszer szinte mindenki eljut az Operaházba, s van, akit meg lehet fogni. Ezen a téren vannak személyes élményeim is. Van egy tanárnő, aki nagyon szívén viseli az opera sorsát, és a középiskolában, ahol tanít, gyakran buzdítja-hívja is gyerekeket, hogy jöjjenek. Közönségtalálkozót is szokott szervezni az iskolában, ahol a diákok testközelben találkozhatnak operaénekesekkel. Mostanában mesélte, hogy a Bohémélet 2.0 előadására kilencvenen jelentkeztek az iskolából. Azt hiszem, személyes kontaktussal nagyon sokat lehet tenni azért, hogy az opera eljusson a fiatalokhoz is.
+1
– Mit szoktál olvasni mostanában?
– Sok könyv vár rám. Most fejeztem be Marcus du Sautoy könyvét (A prímszámok zenéje), amiben egyszerre van jelen a matematika és a muzsika. Az Élet és Tudománynak előfizetője vagyok, és pályaelhagyóként is odafigyelek a tudományos publikációkra. Mindezek mellett nagy rajongója vagyok a Forma 1-nek, így ezzel kapcsolatban is elolvasom azt, ami eljut hozzám, például Karin Sturm könyvét Michael Schumacherről. Szépirodalmat mostanában elsősorban a szerepeimhez kapcsolódóan olvasok, most éppen Gabriel García Márquez van előttem, hiszen A szerelemről és más démonokról című Eötvös Péter-operát bemutatjuk januárban. Én leszek a püspök, aki az ördögűzést végzi…
