Mindig is sejtettük, hogy a Budapest Aréna egy elvarázsolt kastély, de eddig nem láttuk a varázstükreit. A Quimby folyékony torz tükreiben megnézhetjük a popipart, a közélet törpéit és óriásait, és talán még magunkat is. Kiss Tiborral és Balanyi Szilárddal beszélgettünk.
- Ma jelent meg az English Breakfast című angol nyelvű lemezetek. Mit gondoltok, mekkora az a terület, amit meghódíthat ez a Nyugat-Európában kimondottan egzotikusnak számító produkció Bekerülhettek valamilyen szinten az európai mainstreambe is?
Balanyi Szilárd: A mainstreamre esélyünk sincs.
Kiss Tibor: Többször előfordult, hogy egy nyugati fesztiválon délután ötkor, majd következő évben már este nyolckor léphetünk fel, a főzenekar előtt. Egy ideig tart a lamour, mert nagyon bejövünk néhány szervetőnek, de ezen a szinten már sok nagy cég küzd a helyekért, rengeteg erőt energiát, pénzt tesznek bele. Mi nem tudunk ilyen energiákat beletenni, de a nyitottságunk megvan. Ha jön egy felkérés, hogy lépjünk fel Franciaországban, akár egy falu templomában, akkor szívesen elmegyünk, és bulizunk egy jót. Az a fontos, hogy megvan az elvi lehetősége annak, hogy bármi megtörténhet a zenekarral.
Nem hiszem, hogy valaha is a Royal Albert Hallban fogunk fellépni. Mi a terméket létrehoztuk, de arra már nincs időnk, hogy felépítsük ennek a szórakoztatóipari hátterét.
BSZ: Nincs körénk rakva infrastruktúra, így esélyünk sincs arra, hogy bekopogjunk a mainstream popipar ajtaján.
KT: A koncertjeink kb. húsz százaléka külföldi fellépés, utazgatunk, jó látni a nyugati városokat, jó hatással van a kreativitásunkra is. Mi egy speciális piacon mozgunk, ahol ügyesen kell balettozni.
- A zenekar FB-oldalán Tibi egy videogifen elkap egy teraszról ledobott szőlőszemet. Milyen titkos képességekkel rendelkezel még?
B.SZ.: Tudok bánni a jedi karddal, de erről nem beszélhetek…
K.T.: Tudom mozgatni a bal fülem…. Egyébként nyilván tudnék meglepetéseket okozni, ha hozzám költöznél egy fél évre.
- Tibi, úgy 10-15 éve mondtad, hogy az a jó a Quimbyben, hogy soha nem egyszerre zuhantok meg, és mindig van, ki ki tudja húzni a másikat… Azóta már már idősebbek vagytok….
K.T.: Ismerjük egymás kereteit, kisebb aknákat, golyózáporokat elhárítunk, de persze egy atomtámadás minket is kicsinálna. Ha dalokat írunk, arra is figyelünk, hogy az adott témák mindenkinek elnyerjék a tetszését. De emberi dolgokra is igaz ez, ismerjük egymást, ismerjük a másik érzékenységét, tudjuk, hogy meddig mehetünk el. Vannak magaslatok, és van néha szomorúság is, mint minden kapcsolatban.
- A Heaven Goes To Hell – ami egy underground Chris Rea-dal is lehetne – marad angolul, vagy ha nagy lesz a közönség nyomása, kaphat magyar szöveget is?
K.T.: Inkább egy alternatív James Bond betétdal jut eszembe róla… Nekünk egy szám olyan marad, amilyen szöveggel született. A spanyol betétet sem ültetjük át szlovákra, és ez így van rendjén. Olyan szinten adagoljuk az angol nyelvű dalokat, amiről úgy gondoljuk, hogy a jelen életünk részei. Vannak külföldi barátaink, vannak megkereséseink külföldi rádióktól, szóval, van egy szerény nemzetközi életünk is. Persze, nem kezdek el sárgarépát termeszteni az Antarktiszon, amíg nem biztosítottak a répa életfeltételei a hidegben.
A teljes interjú a 061.hu oldalán található.
