A Jurányi Inkubátorházban szeptember 24-én mutatják be a Katona József Színház, a FÜGE, az Orlai Produkciós Iroda és a Maszk Egyesület (Szeged) közös produkcióját, az Egy őrült naplóját, Bodó Viktor rendezésében. Az előadás a 2016-os szegedi Thealter fesztiválon elnyerte a kritikusok díját. A díj és a budapesti bemutató apropóján L. Horváth Katalin beszélgetett a rendezővel.
− Az Ön ötlete volt, hogy színre vigyék az Egy őrült naplóját?
− Nem. Bár tudtam, hogy egyszer valamikor meg kell csinálni, ezúttal Orlai Tibor ötlete volt. Keresztes Tamást kereste meg ezzel a kivételes lehetőséggel, amely speciálisan nehéz feladat. Igazán izgalmas anyag, valódi szakmai kihívás minden résztvevőnek. Hozzáteszem, Tibor remek érzékkel tette mindezt, talán a lehető legjobb pillanatban. Tamást olyan alkotói korszakában találta meg ez a szerep, amelyben érdemes is elvállalni ilyen fajsúlyú feladatot. Szinte rá van írva az amúgy Gogoltól megszokottan zseniális anyag. Én utólag kapcsolódtam a történetbe: Tamás mesélt róla, hogy van egy ilyen lehetőség, én pedig már régóta akartam újra dolgozni vele. Lehetetlennek tűnt, hogy ezt ne együtt csináljuk.
− Mit jelentett a gyakorlatban, hogy az előadás a Katona József Színház, a FÜGE, az Orlai Produkciós Iroda és a Maszk Egyesület (Szeged) együttműködésében jött létre?
− Mi csak annyit vettünk észre belőle hogy minden vágyunkat, ötletünket, speciális, akár utolsó pillanatban megszületett igényünket tudtuk fedezni a költségvetésből, illetve hogy vándoroltunk a különböző színházakba próbálni. Persze a piramis tetején Tibor állt, aki gondos producerként állandóan figyelte mind az előkészítési, mind a gyártási és – nem utolsósorban – a próbafolyamatot, és segített előteremteni az előteremtenivalót. A Katonában kezdtünk. Mivel évad vége lett és a többség elment pihenni, mi ekkor elfoglaltuk a nagyszínpadot, és a már kész díszletben elkezdtük a munkát, azután átcuccoltunk a Jurányiba, onnan pedig Szegedre, a zsinagógába. Elég érdekes volt különböző tereken végigvonultatni ezt a különösen bizarr kis díszletet, amely igen sok játéklehetőséget hordoz magában, és érdekes meglepetésekkel is szolgál. Amúgy Keresztes Tamás első és egyben igen tehetséges díszlettervezői munkája.
− Mit mond nekünk ma ez a darab, illetve előadás? Miért tartja fontosnak?
− A mindenkori – a hatalom oldaláról megszólítva az úgynevezett – „kisember” keserves kínját elemzi az anyag, aki nem képes kitörni saját társadalmi osztályának cellájából, amely leköti, kínozza, esélytelenné és nevetségessé, sérülékennyé, vesztessé, majd beteggé teszi. Valójában nem ő a beteg, hanem maga a társadalmi rendszer, annak az igazságtalansága és sötéten cinikus merevsége. A mi „őrültünk” valójában egy roppant szegénységben élő, konzervatív gondolkodású, igazán jól beidomított állampolgár, aki bejár a hivatalba, felnéz a feljebbvalóira, és persze tiszteli a cárt. Csakhogy szerelmes lesz, és ennek a szerelemnek a tárgya nem más, mint pont a főnökének, a kegyelmes úrnak a lánya, akinek a megközelítése –a társadalmi különbségeket tekintve – természetesen teljesen esélytelen. Ez a már önmagában őrült érzés, a szerelem, vagyis annak a szabadságvágya elindít ebben az emberben valami kitörési szándékot. Rés nyílik a betonfalon. A mi emberünk tulajdonképpen magához tér, „felébred”. Mivel a valóságban nem tud, és kis magányosságában töprengő, gondolkodó emberként nem is képes élni, ezért egy képzeletbeli világot épít fel. Egy sötét, piszkos kis padlásszobában teremti meg a nagyhatalmak konfliktusainak bázisát, végül fantasztikus megoldásként ő maga vállalja az egyik uralkodói válságban lévő ország trónjának betöltését –elkerülendő egy világméretű katasztrófát. Nagyszabású és tűpontos belső lélektani felépítése van annak a folyamatnak, ahogy egy egybefüggő monológban beszélteti, lenaplóztatja Gogol Popriscsin személyiségfejlődését. De itt sincs megállás persze. Milyen felületes és giccses lenne így lezárni ezt a történetet! Ezután a mi Popriscsinünk összeütközik a kőkemény valósággal, persze rövid úton be is zárják, és a kornak megfelelő kegyetlen és primitív módszerekkel „kezelik”, vagyis megpróbálják erőszakkal megtörni. Ez, bár kemények a módszerek, mégsem sikerül egészen. Erről a napló avagy monológ legutolsó, különös humorú mondata tanúskodik.
Fotó: nullahategy.hu/Horváth Péter Gyula
− A szegedi Thealter fesztiválon elnyerték a kritikusok díját. Emelkedett-e ettől a presztízse? Magával hozza-e ez az elismerés, hogy a jövőben könnyebben tudja megvalósítani az elképzeléseit?
− A kritikusok a színházi szakma fontos részét képezik, ezért fontos és jóleső a figyelmük, a véleményük és az elismerésük, éppen úgy, mint az elemző és elgondolkodtató kritikájuk. De volt időm megtanulni, hogy az, hogy az elképzeléseimet könnyebben vagy nehezebben tudom-e megvalósítani a jövőben, csak rajtam múlik. Sem szakmai vagy közönségelismerésen, sem támogatáson, sem senki máson.
− A 7 Óra 7-ben ezt írták: ,,Decemberben Bodó Viktor rendezésében Lifedealer címmel kutatómunkából, tanterem-színházi előadásból, interaktív színházi társasjáték fejlesztéséből, függőségi programhoz kapcsolódó színházi tréningből és drámafoglalkozásból álló programsorozat indul, amely oktatási anyaggal is kiegészülve vizsgálja a magyar társadalom egyik legkomolyabb és legmegoldatlanabb problémáját, az alkohol és drogfogyasztást.” Hol tart ez a folyamat? Honnan teremtenek elő forrást hozzá?
− Kezdeti előkészítési szakaszban van a projekt, de annyit el tudok mondani, hogy a tervek szerint egy tantermi színházi előadás készülne a hozzá kapcsolódó feldolgozó beszélgetéssel, egy felvilágosító vizuális anyag készülne az alkohol- és szerfogyasztás mai trendjeiről, a függőségről és annak lehetséges elkerüléséről, illetve kezelésének lehetőségeiről. Ez vagy egy nagy, vagy több kis anyag lesz, amelynek a célközönsége: a potenciális szerfogyasztók, a közvetlen környezetükben élők, a szüleik, az élettársuk, a szeretteik, a rokonaik, a barátaik, a tanáraik. Fontos célja az anyagnak, hogy pontos és ítéletmentes képet adjon arról, mi is ez a társadalmunk jelentős részét érintő problémakör. Valamint egy olyan tréningprogram összeállítása, amelyet a színészek azokkal az emberekkel csinálhatnának együtt, akik már elhatározták, hogy le akarnak jönni a cuccról, vagy abba akarják hagyni az alkoholfogyasztást, és le akarnak számolni a függőségükkel. Ez egy igen becsülendő és elég komoly belső munka, amihez elkél minden külső segítség. Egy ilyen, amúgy színészgyakorlatokból álló tréning nagyon sok energiát használ fel, segít a koncentrációban, fejleszti a memóriát, a kommunikációs készséget és a felszabadítja a gátlásokat. Életörömet és játékkedvet ad. Erre nagyon nagy szüksége van egy nem szenvedélybeteg embernek is, de ez esetben életmentő is lehet. De ha csak segít elviselhetőbbé tenni az életet vagy egy új élet kezdetét, már az is elég. A forrásokat több helyről igyekszünk megteremteni, például Polgár András és Orlai Tibor már a támogatók között szerepel.
Fotó: nullahetegy.hu/Horváth Péter Gyula
− Mi készteti arra, hogy direkt módon foglalkozzon társadalmi-közéleti kérdésekkel?
− Maga az „élő” színházcsinálás, az emberi értékek megóvásának vágya késztet arra, hogy olyan kérdésekkel foglalkozzak, amelyek a színházi eszközöket – többféle formai megközelítéssel – hasznos és értékes célok irányába viszik.
Nyilván közrejátszik az elégedetlenség, hogy nem látunk a társadalmunkban megjelenő vagy erősödő problémákra megoldási javaslatokat, inkább csak újabb és erősödő problémákat, amelyeket nem nézhetünk tétlenül. A színház dolga a reagálás, az elemzés, a kérdésfelvetés, de még sok minden másra is jó lehet. Ez kísérlet tárgyát is képezi, és fejleszthető csatornái is vannak.
A Mentőcsónak a Szputnyik Hajózási Társaság utódjaként igyekezett élesen kitűzni maga elé, hogy a társadalmat érintő legkomolyabb problémákra reagál, így a Mentőcsónakban „evező” alkotók – Pass Andrea, Fábián Gábor, a Sztereo-Akt vezetője, Boross Martin és magam is – azokat a problémákat tettük magunk elé, amelyek a leginkább érdekelnek minket. Tehát egyrészt a Mentőcsónak működési alapelvei késztetnek, és ezen felül természetesen az, hogy biztos vagyok a színház társadalmat formáló erejében. Bizonyos nehéz kérdésekre képesek vagyunk hiteles válaszokat adni.
– Mérhető-e a hatása az efféle produkcióknak?
– Mérhető a hatása bármilyen produkciónak? A taps nagysága vagy hossza? A siker? Az eladott jegyek száma? A tetszést talán kinyilvánítja, de hogy valóban megmozdult-e valami a nézőben, az inkább egy feldolgozó beszélgetésben mérhető. Remek, szívbemarkoló nagyszínházi előadásokon – a saját jobban sikerült rendezéseimen is – láttam SMS-ezni, aludni mindenféle korosztályt. Még ha az adott néző életének sok tényezőjétől függ is, hogy mikor, milyen formában találja el egy előadás, akkor is elgondolkodtató és állandó feladat, hogy hogyan jusson el az előadás alapvetése a nézőkhöz úgy, hogy beépülhessen a gondolkodásukba, és magukkal vigyék, emészthessék, foglalkoztassa őket.
– Milyen visszaigazolásokat kapnak a közönségtől?
– A Mentőcsónak előadásai jellemzően különböző iskolákban és a Jurányi házban, szintén egy osztályterem nagyságú térben játszódnak, ahol azonnal érzékelhető a legkisebb reakció is. Mivel az előadások nagy része interaktív, ezért már az előadás közben kialakulhat valamilyen visszaigazolási aktus. Az előadás utáni beszélgetés alatt van mód igazolásokat gyűjtögetni. Nekünk alapvetően az a célunk, hogy gondolkodtassunk, pontos információt adjunk, „érzékenyítsünk”. Ha a reakciók aktívak, akkor azt jelenti: pozitív a visszaigazolás.
– Lát arra esélyt, hogy a következő tíz évben alábbhagy a gyűlölet; hogy toleránsabbá válik a magyar társadalom?
– Számos közösség, civil szervezet reagál egy-egy agresszív jelenségre. Persze sokan bedőlnek mindenféle propagandának, és hitelesnek hisznek politikai játszmákat szolgáló, amúgy tényleg döbbenetes baromságokat, de úgy látom, sokan meg aktívan és akár tevőlegesen is reagálnak adott helyzetekre. Bízom benne, hogy pont bizonyos ijesztő és végletes helyzetek fognak változást vagy felismerést hozni.
A Jadviga párnája című filmben 2000-ben
– Hol szeretne tartani a pályáján tíz év múlva?
Soha nem tűztem magam elé lépcsőket, amiket meg kell mászni adott idő alatt, mindig a következő darabok és projektek határozták meg, hogy hogyan tovább. Egy-két évre tervezek előre, kivéve, ha színházi pályázatról van szó, vagy egy rendezőosztály vezetéséről, ami négy-öt év, de ha ugyanitt tartok, az is jó nekem. Vagyis szabadon dolgozhatok, és különböző országokban különböző társulatokat ismerhetek meg, önálló projekteket találhatok ki és valósíthatok meg, ugyanakkor van egy otthoni bázis, ahonnan el lehet indulni, és ahova vissza lehet térni. De a színház mellett mindig foglalkozom kicsit mással is, ezekben a dolgokban is lehet inspirálódni és fejlődni.
L. Horváth Katalin
Lásd még: Bodó Viktorék föllázadtak az Új Színház korrupt igazgatóválasztása ellen
