Mi lenne, ha az összes ügyvezető igazgató, lobbista, PR-kutató, biztosítási statisztikus, telemarketinges, végreható vagy jogi tanácsadó eltűnne?

(A szöveg eredetileg angol nyelven On the Phenomenon of Bullshit Jobs címmel jelent meg.)

1930-ban elmélkedve John Maynard Keynes úgy vélte, a század végére a technológia olyan mértékben fejlődik, hogy lehetővé teszi a Nagy Britanniához és az Egyesült Államokhoz hasonló országokban a tizenöt órás munkahét bevezetését. Minden okunk megvan rá, hogy azt higgyük, igaza volt. Technológiai szempontból tényleg képesek lennénk erre. Ez a forgatókönyv mégsem valósult meg. Épp ellenkezőleg: a technológiai fejlődés olyan módozatok kiötlésének szolgálatába állt, amelyek révén rákényszeríthetőek lettünk arra, hogy többet dolgozzunk. Ennek az állapotnak a beálltához gyakorlatilag értelmetlen szakmákat és munkákat kellett létrehozni. Hatalmas embertömegek szerte a világban, de főként Európában és Észak-Amerikában áldozzák fel aktív éveiket olyan munkák végzésére, amelyekről titokban úgy hiszik, nem is kellene azokat elvégezni. Az ebből a felállásból fakadó morális és lelki sérülés óriási és mély sebként tátong kollektív tudatunkban. Mégsem beszél róla szinte senki.

Miért nem valósult meg a hatvanas években még várva várt keynes-i utópia? A standard válasz a kudarcot általában azzal magyarázza, hogy Keynes nem vette figyelembe a fogyasztás és a konzumizmus masszív növekedését: ha választhatunk a rövidebb munkaidő, illetve a több játék és szórakozás „elfogyasztása” között, mi testületileg az utóbbit választjuk. Ez persze egy kényelmes kis tanmese elé állít minket, ám egy pillanatnyi reflektálás is megmutatja, hogy a dolog nem ennyire egyértelmű. Igen, valóban, a húszas évek óta megszámlálhatatlan új munka és szakma megszületésének lehettünk tanúi, ám ezekből igen kevésnek van köze a sushi, az iPhone vagy a menő surranók gyártáshoz és elosztásához.

De akkor mik is pontosan ezek az új szakmák? Egy nemrégiben megjelent, az 1910 és 2000 közötti USA-beli foglalkoztatást vizsgáló jelentés rávilágít a válaszra. (A helyzet egyébként tökéletesen megegyezik az Egyesült Királyságéval.) Az elmúlt évszázad során az iparban, mezőgazdaságban vagy háztartásban dolgozók száma drámai mértékben csökkent, ugyanakkor az irodai munkások, menedzserek, üzletkötők és vevőszolgálatban dolgozók száma megháromszorozódott: mostanra a foglalkoztatottak háromnegyede tevékenykedik ebben a szektorban, a száz évvel korábbi egynegyedhez képest. Magyarán a termelő szakmák a jóslatoknak megfelelően automatizálódtak, a termelő ágazatban dolgozók globális aránya pedig megcsappant, még akkor is, ha az Indiában és Kínában gürcölő munkástömegeket is számításba vesszük.

Ám ahelyett, hogy a munkaidő jelentős csökkenésének lennénk tanúi – csökkenésnek, amely lehetővé tenné, hogy a szabad világ népessége saját terveinek, örömeinek, ábrándjainak és ötleteinek adózzon -, azt láthatjuk, hogyan fújódik fel a hivatali, adminisztrációs szektor, és hogyan jönnek létre olyan egészen új ágazatok, mint a pénzügyi szolgáltatások vagy a televíziós marketing. Ezzel párhuzamosan soha nem látott mértékben terjeszkednek ki olyan régebbi ágazatok, mint a vállalati jog, akadémiai és egészségigazgatás, humán erőforrás-menedzsment vagy közkapcsolatok (PR). Ezek a számok pedig még nem is terjednek ki azokra az emberekre, akik az imént felsorolt ágazatok adminisztrációját, technikai vagy biztonsági szolgálatát végzik, sőt azokra a mellékszektorokban dolgozókra sem (kutyafürdetők, éjjel-nappali pizzafutárok), akik csak azért léteznek, mert mindenki más túl elfoglalt.

A teljes cikk a Fent és Lent blogon