– Mostanában megint úgy tűnik, mintha a pénz felett rendelkezőkben meglenne a szándék, hogy belebeszéljenek az alkotói munkába.
– Ez biztos. A jelenlegi magyar politika kitűzött egy ideológiát, ami egy kicsit túlpörgetett nemzeti identitásról szól. Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy előadás végén a közönség magától feláll egy hatalmas műsor után, és elkezdi énekelni a Székely himnuszt, s ordítják, hogy „ne hagyd elveszni Erdélyt Istenem”. A közelmúltban voltam egy nagy vacsorán, ahol az énekes csak irredenta nótákat énekelt. „Honvéd áll a Hargitán”, meg a többi…
– Ez számomra ijesztő.
– Aki ismeri a környező országok ideológiáját, és tudja, hogy Erdély soha többé nem lesz magyar, és Felvidék sem lesz Magyarország, az tisztában van vele: nem volna szabad ököllel verni a falat. Nem lenne szabad Erdélyben páváskodva konferenciákat tartani. A megmaradás érdekében az oktatást kell támogatni, főleg ott, ahol a magyarság már csak szórványban él. Ez sok pénzt megérne, ha csendesen csinálnánk, melldöngető politikusok nélkül. A székely autonómia ügye európai szempontok alapján abszolút reális kérdés, de ha innen átkiabáljuk a határon, hogy „Honvéd áll a Hargitán”, akkor azonnal leesik náluk a roló. Én Erdélyben születtem, román iskolába jártam, a mai napig sok román barátom van. A román művészeti világban is sokakat ismertem a generációmhoz tartozó nagy rendezők közül. Sőt, az egyik unokatestvérem románhoz ment férjhez, s a lányai, akik mind külföldön élnek, románokhoz mentek férjhez. Az unokaöcsém némrég volt itt látogatóban, és egy szót sem tud magyarul… Fantasztikus európai gondolkodású emberek vannak a román értelmiségiek között. A román értelmiség tömegesen nézve műveltebb, mint a magyar értelmiségi réteg. Nem csak azért, mert nyelveket beszélnek, hanem mert nyitottak a világra. Nem véletlen, hogy a román színház még Ceaușescu alatt is világszínvonalú volt. Boldog vagyok, hogy ismerhettem ezeket a nagyformátumú figurákat, s ezt Ortutay Gyulának köszönhetem.
– Hogyhogy?
– ’62-ben engem küldött el, hogy beindítsam a filmmel való gyűjtést a bukaresti Folklórintézetben. Ott a táncosztály vezetője – mint Martin Gyurka itt – Anca Giurchescu volt. Ő a megérkezésemtől kezdve vitt magával mindenféle kulturális eseményre. Nekem tátva maradt a szám attól, ami az ottani színházakban ment. Évekkel előttünk jártak… és mégis, bármelyikkel kezdek beszélni az autonómia kérdéséről, azonnal bezárkóznak. Ezért nem volna szabad rájuk rontani.
A hivatalos ideológia erre most nagyon ráfeküdt, és ezzel több kárt okoz, mint hasznot. Ráadásul sokan felülnek erre a szekérre, mert azt hiszik, hogy így több pénzt lehet „faszolni”. A kommunizmus alatt, aki a tanácsköztársaságot éltette, az megkaphatta akár egy hivatásos együttes vezetését is. Mitől lenne ez másként ma?
Én, amikor először hívtak, azt hittem, hogy a nagydíjaim miatt kellek a Honvédhoz, aztán, amikor ott voltam, akkor kiderült, hogy erről szó sincsen. Azért hívtak, hogy csináljak rendet. Ezt várták és ennél nem többet, aztán amikor beadtam az Ivo Andrić-novellából készített Aska és a farkas terveit, akkor azt úgy dobták vissza, mint a nyavalyát. Persze, a Biharinál azért megcsináltam.
A másik, ami nem változott, hogy mindig vannak olyan kollegák, akik tülekednek, és azt mondják, hogy nekik kell a bizottságokban és kuratóriumokban ülni.
– …és a tülekedők általában nem a legtehetségesebbek közül kerülnek ki.
– Ebben sem vagyok biztos. Tudok mondani közöttük olyat, aki nagyon tehetséges, de mégis inkább meglovagolja a politikát. Van olyan kuratórium, ahol a gyakorló együttesvezetők maguknak osztogatják a pénzt.
– Nyilván náluk van a lobbierő!
– Akkor, amikor megtörténhet, hogy egy éjszaka az operaháziak berohannak a parlamentbe, és elfogadtatnak egy törvényt, hogy nem mindenkinek jár táncos-nyugdíj, csak a négy balettegyüttes táncosainak? Ilyenkor talán joggal teszem fel a kérdést: egy nemzeti programot hirdető kormány a nemzeti kultúrát képviselő három együttesnek miért nem adja meg ugyanezt? Ismerek néhány kormánypárti politikust, s amikor kérdeztem őket, akkor csak a vállukat vonogatták, hogy nem figyeltek oda…
– Úgy tudom, ezen azóta sem sikerült változtatni!
– Pedig nem kell új törvényt alkotni, csak kiterjeszteni a meglévőt egy kormányrendelettel. Erre három éve nem képesek. A Magyar Művészeti Akadémia is állandóan ígéri, hogy segít, de nem történik semmi. Nem a Szabadság téren felállított borzalmas szobrot kellene támogatni, hanem azokat a kiöregedett táncosokat, akikkel méltatlanság történik. Olyan emberek vannak a nyomor határán, akik a fél világot végigtáncolták, húsz-huszonöt éven át borzasztó keményen dolgoztak. Azt gondolom, hogy ennél többet érdemelnének. Ráadásul a néptáncosok között eleve kevés, szinte biológiai csoda, ha valaki eltölt aktívan huszonöt évet. A többség pályát módosít, mielőtt nyugdíjért folyamodhatna, így aztán annyira kevesen lennének, akik igényt tartanának erre a kedvezményre, hogy az nem lehetne tétel.
***
Az interjú teljes terjedelmében elolvasható a folkMAGazin 2016/2. számában, az interneten pedig elérhető itt és itt.
