Idén tavasszal, a folkMAGazin számára készítettem születésnapi interjút a 85 éves Novák Ferenccel, aki – több évtizedes fáradhatatlan munkálkodása eredményeként – nem csak koreográfusként meghatározója a mai magyar kultúrának. Gondolataival és meglátásaival vitatkozni lehet, de figyelmen kívül hagyni nem érdemes.
[…]
– Azok után, hogy színpadi művészet is a néptánc, el lehet vitatni a néptáncművészettől a jogot, hogy reagáljon az őt körülvevő világra?
– Az is fantasztikus, ha valaki teljesen autentikusan táncol, az is nagy teljesítmény, ha egy színpadi rendezést hoznak létre, s közben nem akarnak társadalmi kérdéseket feszegetni. Ez is nagy művészet. Csodálatos látni, ahogy évről-évre fantasztikusat fejlődnek az együttesek. Egy-egy antológián a fellépő tucatnyi együttesből két hivatásos együttest is össze lehetne hozni. A koreográfusok viszont a törekvések ellenére mostanában nem olyan átütő erejűek. Az erő, amit a hatvanas években a szolnoki és a zalaegerszegi fesztiválok kezdetén megtapasztaltunk, ma nem jellemző. Az akkori fellépők a fesztiválokon messze túlhaladták a hivatásosok szándékait és szellemi színvonalát…
– Van összefüggés a tánc mögött a lélek és a technikai színvonal között?
– A koreográfusokban megvan a szándék ma is, de azt hiszem, másmilyen a műveltségük. A mi generációnk nem táncosnak indult, nem táncosként nőttünk fel. Talán Timár, aki nagyon fiatalon lett hivatásos táncos. De mi, a többiek másfelől kezdtük. A Szigetit az irodalom izgatta, és abban volt nagymenő, Györgyfalvay a zeneiség felől közelített, én a színház irányából… Az öreg generáció néhány tagja olyan széles műveltséget hordozott, amire ma nem látok példát. Talán ez összefügg azzal, hogy nem találkozom velük a színházban, moziban… A Táncművészeti Főiskolán, az elméleti képzés keretei között nagyon sokat lehetne tenni a művészeti kitekintés igényének a megalapozásáért.
– Éhséget kellene ébreszteni?
– Engem meglep, amikor egy fiatal koreográfussal beszélve rá kell jönnöm, hogy a képzőművészeti ismeretei a nullához közelítenek. Hogyan lehet így koreográfusnak lenni? A koreográfiának fontos partnere a képzőművészet. Gyagilev, amikor Szentpéterváron kiszúrt egy új tehetséget, és azt magával vitte Párizsba, akkor átadta a Goncsarovának, Bakstnak és mást se csináltak, mint múzeumokat látogattak és kiállításra vitték a kiszemeltet.
– Erre mondják mentegetőzés gyanánt, hogy a felhalmozódott tudásmennyiség szakbarbárságra kényszerít…
– Akkor is azt gondolom, hogy irodalmi műveltség nélkül nem lehet azt az iskolát követni, hogy „nekem is vannak gondolataim”. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mi izgatja a kortársaimat. Hogyan csinálok olyan csoportképet, amitől a fotográfusok izgalomba jönnek, ha nem ismerem a vizuális kultúrát?
A mostani előadói színvonal egészen elképesztően magas, persze ezzel meg az jár együtt, hogy néha túlzásokba is esik. Vannak, akik azért edzenek, hogy egy perc alatt kétszáz csapást tudjanak csinálni. Ez a fajta felgyorsulás nem jó, mert egy füzesi ritka nem tud olyan szép lenni ezen a felpörgetett tempón. Ráadásul, ha itt tartunk, fel kell tennünk a kérdést: az eredeti anyagról az illetőnek mi a véleménye? Mert ha csak arra jó, hogy villámgyorsan csapkodjak, akkor nagy a baj. Most volt Foltin Jolánnak egy műsora Herczku Ágival Ihajla címen, és ott minden táncban a megfelelő tempó mellett maradtak. Így lehet látni, hogy a koreográfusnak mi a véleménye az eredeti anyagról. Nem értelmes dolog kalotaszegit táncolni száznyolcvanas tempóval, mert nem lesz – nem is lehet! – szép a mozgás…. akkor sem, ha a közönség ma ezt jutalmazza.
– Furcsa dolog az, amikor a közönség igénye diktál, az alkotó pedig a közönség színvonalához próbál igazodni.
– Elég megnézni a filmes statisztikákat, hogy egy-egy csodálatos, díjnyertes magyar film milyen nézettséggel rendelkezik. Lengyelországban egy-egy új filmnél zsúfoltak a mozik, nálunk meg valahogy mintha eltompult igényű lenne a közönség, mintha nem akarná, hogy felborzolják az idegvégződéseit, inkább bámulni akar, mint gondolkodni
– Mi kellene a közönségneveléshez?
– Bátorság, amire az egykori kaposvári színházat szoktam példának hozni. A Zsámbékiék, amikor elkezdték, majdnem öt évig küszködtek. A közönség eleinte nagyon nem járt, aztán valami megváltozott, és a nézők még Budapestről is hajlandók voltak lemenni Kaposvárra egy-egy előadást megnézni. Persze, ehhez türelem kell az alkotótól ugyanúgy, mint a fenntartóktól… akikben szintén nincs türelem.
– Másként volt ez régebben?
– Nem véletlen, hogy a „magyar iskola” az amatőr együtteseknél született meg. Egy Állami Népi Együttes vagy a Honvéd akkoriban is kötelezve volt arra, hogy hozza a nagy és gyors sikert. Ugyanez a Biharinál, Építőknél vagy a Vasasnál egészen másként működött: megcsináltuk a művet, nyertünk vele egy nagydíjat, aztán még bemutattuk ötször-hatszor, és vége volt. Szigeti Karcsi ’58 telén megcsinálta Karácsony Ferivel – becenevén Kuvasz – a Siralomház című monodrámát. Mindnyájan tudtuk, hogy ez Nagy Imréről szól, de a hatalmasságok közül senki nem figyelt oda.
– Nem vették észre?
– Mert egy amatőr együttes csinálta, előadtuk négyszer-ötször és ezzel vége volt. Persze, a színjátszók nagyobb bajban voltak, mert ott a szóban benne volt a könnyebben megfejthető oppozíció. Ha minket is úgy állítottak volna le, mint egyes színházakat vagy filmeket, akkor lehet, hogy meg sem születik a magyar iskola.
– Mostanában megint úgy tűnik, mintha a pénz felett rendelkezőkben meglenne a szándék, hogy belebeszéljenek az alkotói munkába.
Lapozz!
