Micsoda nagyi! címmel jelenik meg nemsokára a Manó Könyveknél Julija Kuznyecova regénye, mely legalább annyira szól a nagyszülőknek, s a nagyszülők gyerekeinek, mint a mostani gyerekeknek… Addig, amíg az előrendelhető könyv megjelenésére vársz, nálunk beleolvashatsz:
Vika délben hazaért az iskolából, és rögtön a számítógéphez ült.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle Zsenya Nagyi.
– Lájkolok! – felelte Vika.
– És mi lesz a háziddal?
– A házim várhat! – legyintett Vika.
Pötyögtette a billentyűket, és a képernyőn feltartott hüvelykujjú kezek jelentek meg.
– Helyes – bólintott a Nagyi. – A házid tényleg várhat. De most sétálnod kellene egyet.
– Nem akarok sétálni! Unatkozom odakint – morcoskodott Vika.
Zsenya Nagyi elgondolkodott. Nem igazán szerette, ha valakit győzködnie kell. Ehelyett általában a bokszkesztyűjéhez folyamodott, de ha erre nem volt módja, mint most Vika esetében, kénytelen volt valami mást kisütni.
Így aztán Zsenya Nagyi bement a saját szobájába, fogott egy noteszlapot, rajzolt három szívecskét, és alájuk írta: „Lájkollak!” A kézírását természetesen elváltoztatta.
A lapot kicsire összehajtogatta, és Vika kezébe nyomta.
– Ez meg mi? – kérdezte Vika, fel sem pillantva.
– Egy fiú hozta neked, amíg az iskolában voltál.
– Milyen fiú? – kérdezte gyanakodva Vika.
– Az ott! – mutatott ki Zsenya Nagyi az udvarra.
Odakint csakugyan üldögélt egy siheder, a mobilját bújta.
Vika kis híján leszédült a székről. Csak forgatta a kezében a cédulát, és hirtelen mit vett észre a másik oldalán: „Borzkenőcs”. Felolvasta.
– Hát ez mi lehet? – álmélkodott.
Zsenya Nagyi legszívesebben a homlokára csapott volna. „Ezt a bolondságot! – gondolta. – Hiszen ide firkantottam fel a megfázás elleni orvosság nevét! Üres lapra kellett volna írnom!” De most az volt a dolga, hogy rávegye Vikát, dugja ki az orrát a levegőre.
– Biztosan az aláírása! – találta fel magát Zsenya Nagyi.
– Kié?
– Hát azé a fiúé.
– Szóval úgy hívják, Borzkenőcs?
– Hát…
– Te jó ég! – sóhajtotta Vika, de azért készülődni kezdett.
Nagyon tetszettek neki a szívecskék. Pontosan olyan piros tollal rajzolták őket, amilyen neki is volt, csak valahogy elkeveredett.
Zsenya Nagyi úgy döntött, kihasználja, hogy Vika sokáig szokott készülődni. Még akkor is, amikor csak a szemetet kell kivinnie. Hát még most… Amíg kirúzsozza a száját, újralakkozza a körmét… Akárhogy is, Zsenya Nagyinak bőven volt ideje rá, hogy visszamenjen a szobájába, a komód fiókjába rejtse a piros tollat, kikapja az ágy alól a bokszkesztyűt, leereszkedjen a lepedőkből font kötélen az udvarra, és odalépjen a padon ücsörgő fiúhoz.
– Helló! – szólította meg.
– Csókolom – mondta a srác, fel sem pillantva.
– Mától fogva a te neved Borzkenőcs! – jelentette be Zsenya Nagyi.
– Hogy micsoda? – méltatlankodott a fiú, és felemelte a fejét, de ekkor egy piros bokszkesztyűt dugtak az orra alá. – Jajj… Izé… Hát jó…
– Igazán nem kell ilyen szerencsétlen képet vágnod! – nézett rá szigorúan Zsenya Nagyi, és meglóbálta kesztyűs kezét.
– De azért, mi lenne, ha mégsem a nevem lenne? Hanem mondjuk a nickem?
– A nicked? És azt szokták aláírásként használni?
– Hát persze!
– Akkor rendben!
Zsenya Nagyi hazasietett – úgy számolta, Vika mindjárt kiér az udvarra –, de búcsúzóul még szeretett volna mondani a srácnak valami kedveset.
– Tetszel nekem! – mondta végül. – Ha meg akarnád kérni az unokám kezét, számíthatsz a szavazatomra.
A srác ettől valahogy még jobban összezuhant.
– Szívesen vigyázok majd a gyerekeitekre! – ígérte a Nagyi, és eliramodott.
A kapun Vika lépett ki, és határozott léptekkel megindult a fiú felé.
– Hé! – kiáltott oda neki még a kapualjból. – Téged hívnak Borzkenőcsnek?
– Ühüm… – felelte a srác a mobiljára meredve. – Vagyis hát, ez a nickem.
– Sirály! – mosolygott Vika. – Bírom, ha egy srácnak van humorérzéke!
