+ Irodalom

Megszületett a Hartay-paradigma!

Hartay szerepe ebben a magyar irodalmi koordinátarendszerben nem kicsi. Ha nem is alapított kimondottan saját iskolát (jobb így Neki!), jelentősen hozzájárult az ómagyar, Kádár-kori nyelvi klisék lebontásához s az új beszédmódok megszilárdulásában és elfogadtatásában is jelentős szerepe volt. – Kántor Zsolt írása Hartay Csaba új verseskönyvéről.

A gyász walesi hercege

Hartay Csaba: Fényképavar, Kalligram, 2016. 84 oldal

Mára már annyira töménnyé és telítetté vált az irodalomtörténet-írás, hogy a benne feltorlódott és összepréselt elméletek egymásba hatolva (gyúródva) egyfajta önmagukat folyamatosan újraíró, és egymást lassacskán felzabáló groteszk textúrává változtak át. (S ennek a masszának, bár konzisztenciája még eleven, de koherenciája kétes, csak a költők tudnak új életet adni.)

Ahogy Hartay írja a Kisiklatott című versében: „Már nem burjánzik az új.” „Bent, akár egy száj sötétsége.” Pedig a szerzői ezúttal talán nem is a textúra és stílus-romlásra asszociál, amikor így fogalmaz, inkább arra, hogy a szintagmák  több szabad vegyértékkel rendelkeznek. „Mindent tudnak ezek az ablakok a fényről.” S a végén a konklúzió: „Hiába mászunk magasabbra, mint a legöregebb fenyő csúcsa./ Fotókat őriz, visszahúz a kisiklatott épületvagon.” Szinte közhely, hogy irodalmunk nem értelmezhető egyetlen irányban előrehaladó fejlődésként. Szerteágazó mátrix, egy a nyugat európai folyamatokhoz képest kissé megkésett utó modern motor gerjeszti a kánon gépezetét, az alkotói „természet” és a grammatika benne a két szoftver. És több irányba mozog, még az is lehet, hogy cikk-cakk.

A paradigma nemcsak zárt nézetrendszert, hanem korszellemet is jelent. Ugyanakkor intézményesült közmegegyezés. S a szó elterjesztője, mondhatni: megalkotója, Thomas Kuhn ezzel kapcsolatban állította azt, hogy, ha paradigmaváltás történik, az új paradigma mindig összeegyeztethetetlen és összemérhetetlen. inkommenzurábilis a korábbival. Mert alapjai teljesen idegenek a megelőző struktúrától. De egyébként is. Két paradigma, például a materializmus és a keresztény hit annyira más, hogy nincs közös mérőeszközük, ami összehasonlíthatná „súlyuk”, jelentőségük. Ezért az úgynevezett Hartay-féle paradigma, ahogy én aposztrofálom, a korábbiakkal nem mérhető össze. Mégis van benne a múltból, használható elem. A terminus bevezetése egy költészettel kapcsolatban azért lehet indokolt, mert merőben más és új lírai korszak beköszöntőjét jelzi.

Hartay szerepe ebben a magyar irodalmi koordinátarendszerben nem kicsi. Ha nem is alapított kimondottan saját iskolát (jobb így Neki!), jelentősen hozzájárult az ómagyar, Kádár-kori nyelvi klisék lebontásához s az új beszédmódok megszilárdulásában és elfogadtatásában is jelentős szerepe volt. Nemcsak jobb verseskötetei miatt (Nyúlzug, A jövő régészei), hanem a Nem boci! prózakötet szemléletváltásával okozott „döbbenetes” meglepetés okán. (Így is lehet? Kérdezte a recepció. Igen. Válaszolt a regény. És hatott!) Az a tétel is megdőlt már, hogy a valóság „ábrázolása” és az alkotó világának személyes leképeződése, lenyomata a mű. (Hartay nem is törekszik ábrázolásra, a lineáris elbeszélő költemények távol állnak tőle, inkább megmutat, láttat és mozzanatokat, kép-kivágásokat illeszt, szerkeszt profi módon egymás mellé, egymásba.)

Az igazi vers leginkább olyan, mint egy fénykép. Van szellemi és vizuális háttere, van jelentése, és ha többet tud mondani, mint egy átlagos családi kép, akkor jelentősége, szerepe is lehet egy erre rezonáló karakter sorsában. Ahogy gondolkodásunk első sorban nyelvi jellegű, (Humboldt és Hans Johann, Georg Hamann szerint) ugyanakkor fontos jellemzője az is, hogy miként, milyen eszközökön, közegeken keresztül közli azt a beszélő ego. S ilyen médium a ekphraszisz. A kép-elbeszélés.

Minden fotó „emlékezik”. Arra a kitágított pillanatra, amikor a felvételt exponálta egy arra illetékes kéz. S az már részletkérdés, hogy milyen nézőpont ihlette s mennyien és hogyan reflektáltak rá. Ahogy a Napfénytubus elmondja: „Halmazállapotok égető egymásba kapaszkodása./ Ugyanezek a lángok választanak szét bennünket.”

Hartay kötetcíme arra is utal, hogy olyan a papírképek birodalma (együtt nézve, organikusan), akár a fénykép-avar, lehullnak, szétterülnek, elkallódnak és megkerülnek. Rájuk lépünk, összeseperjük őket, majd kitesszük őket a polcra, egy darabig ott lehetnek, frekventált helyeken, súlyos érmék, vázák társaságában. Majd rájuk csodálkozunk, hogy milyen jók s szépek. Máskor bagatellként értékeljük némelyiket. Azután megfeledkezünk róluk, leesnek, megsárgulnak. Elkeverednek és elvesznek. Majd megtaláltatnak, és újra örömöt okoznak. Sőt, valami mást jelentenek majd, mint eddig. Események, történetek és sorsok vannak mögöttük. Egyfajta világkép, világszemlélet nyüzsög a költeményekben és a mondatokban. Organikus létezés.

Virtuóz szóhasználat, amivel Hartay él. A nyelv önmagát építi, jelentést tulajdonít egy leszakadt gombnak és a síró szekrényajtónak is (Leszakadt gombok). Amit a hétköznapi ész nem dekódol, azt ő darabokra, ízekre szedi gondolatban. Szinte vérből, a hormonokból és az újragombolt szavakból, fájlokból készít új entitást, indulatokból, gesztusokból habar, habosít hangulatot. Teret képez s építőanyagait a konstrukció elkészítése közben, a munkafolyamat szerves részeként pettyezi, s ha kell, darálja át. S ebből a gazdagon árnyalt szókészletből és ironikus beszéd- galaktikából a kíváncsiság friss lehelete árad. „A hullócsillagos üveggolyó az alvók játéka.” (Évszakhatáron át) „Miféle túlfreskózott kékség a lét?” (Ácsorgó indulók)

Öt ciklusból áll a kötet. 1. Az egyetlen láng és a felderengő arc. 2. A látás koronái. 3. Kagyló, hal, só. 4. A hőség félretett kottái. 5. Igazolványképe a felejtésnek. Az első rész a búcsú stációit építi fel. A második ciklus újra átéli az együttlétet. A harmadik megeleveníti, kibontja az emlékek dramaturgiáját. A negyedik a csúcspont. A legerősebb képekben, a legbizarrabb érzésekkel. Az ötödik Álomzár és Háttériram. Rekviem és doxológia. Éneklő gyász. De mégis van benne életigenlés. „Nincs a te méretedben a világ.” (Világméret)

A Hartay-opusok elvégzik a gyászmunkát, ami (bár) az apa elvesztése miatt lett aktualitás, de nagyon távol áll tőle a „lerótt kegyelet” rítusa, a sírva- vigadás, meg az efféle magyar tradíciók. Világosan bennük van az a fajta emulzió, ami szokatlanná (szinte szótlanná teszi) és a tradíciókkal jócskán szembehelyezkedővé rostálja a hozzáállás szemcséit.

Mégsem illetlen, sem nem abszurd ez az attitűd, hanem egyszerűen: emberi. Őszinte, de nem nyers. Természetes, de nem naturalista. Szókimondó, de nem durva. „Valami törődés. Ami megolvasztja.” „Mégis szem elől tévesztek minden távozót.”  „Lassan hintázom az égi abrosz alatt./ Tuják intenek. Téged hívnak, engem búcsúztatnak./ Közöttünk tévelygő évszakok.” (Az égi abrosz alatt) Nem profán, nem szakrális. Mégis „kicsiben” monumentális. Ha nem tudnánk, miről szól, miről is beszél nekünk olvasóknak, akkor azt hinnénk, hogy amúgy csak darál. Mint egy bevett, jól bevált farizeus a szentenciákat. Pedig, dehogy! Ő nemcsak az ünnepeken ilyen, hanem a hétköznapokon is író. Csak természetességgel tudja elviselni vele született okosságát. Tudatában van jó szerencséjének és nem él vissza vele. Ritka pofa.

A CD alakú könyvecske mind tipográfiailag, mind poétikai szempontból rokonszenves. A thanatológiai narratíva mellett az antropológiai meg a nyelvkritikai is egymásba szövődik benne.

„Visszanyerte látását az út.” Írja az Égmás című opus. Ebben a sorban ott van a Hartay doktrína lényege. Bár minden „ipszilon” alakú gallyban ott a „csúzli” lehetősége, a világ militáns kódja, mégis „a fák nyugtatják meg torok dobogtató szívünk.” A visszagondolás, az emlékekkel való játék halálosan komoly. De az öröm benne van a változásban. „Kagylókat gyűjtünk. Mire kiszárad közülük a tengervíz/ évszakot váltunk. Akik értünk jönnek, most/ várakoznak. Körbeülik az asztalt.” (Értünk jönnek) Ez a helyzet 2016 vége felé.

Van egy költő Magyarországon, aki nemcsak ismeri a legújabb elméleteket. (Siegert, Kittler, Gumbrecht), hanem a tehéntrágya illatát is. Benne áll a praxisban és ráadásul nem depressziós. Valami olyan életerő s életkedv lüktet a bordái mögött, amit megint szívnek lehetne nevezni, ha a filológusok is regisztrálhatónak találják.

Kántor Zsolt

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top