„Igazuk van. Befejezem.” – adta fel a leckét Bayer Zsolt. Ez egy bocsánatkérés. Elfogadjuk? És ha úgy adatták fel vele? Akkor a feladók bocsánatkérése. Vagy taktikai horog? Bekapjuk? Mi a célunk, háború vagy béke? Na, mi legyen, tisztelt oldalam, ez fel van adva, mi?! A megbocsátáshoz idő kell, megértem, de addig is legalább valahogy érkeztetni kéne…
Becsapódik a bayergránát és megint rendeződni kell.
Ha azért haragszunk Bayer Zsoltra, mert megengedhetetlen mondatokat ír le, akkor hiteltelenné válik haragunk, amennyiben elvárható mondatait nem halljuk meg. Osztályfőnökelvtárstempó. Ha azt mondjuk, hogy „ismerem én a fajtádat Bayer, játszod itt a szendét, de engem nem versz át”, akkor mennyivel mondtunk jobbat az ő megengedhetetlen mondatainál? Akkor mitől is vagyunk liberálisak, elfogadók, előítéletmentesek? Vagy tán csak nem arról van szó, hogy rúgni akarjuk, amíg mozog? De Tanár úr kérem, az a bosszú! Múlt évben vettük. Lehet bosszút állni, van annak helye, csak akkor mondja ki hangosan, aki emellett dönt.
Viszont. Ha azért haragszunk Bayer Zsoltra, mert riaszt minket, hogy mondataival milyen sokan egyetértenek; ha úgy gondoljuk, hogy ez már a barna veszedelem, és nem értjük, hogy ez a barna veszedelem honnan bukkan elő újra és újra, ha tehát mi így aggódunk a hazánkért, és most a máshogy aggódókra haragszunk, akkor a bayerzsótiságon (korábban csurkapistaság, még korábban szabódezsülés) túlnézve önmérsékelt, pedagógiai − leütném a ziccert − akár lovagias választ is adhatunk.
- Hajós András írása a mandiner.hu oldalain olvasható
