Ezt a benyomást, miszerint nem egy nagyszabású kutatás, hanem egy elsősorban képeskönyv Pálffy Géza munkája, támaszthatják alá a stilisztikai elemek is. Egy-egy esemény leírása inkább regényesnek hat, mintsem az új megközelítések vagy feltárt források bemutatásával foglalkozik. Erre jó példa, hogy bár összeveti a soproni koronázások eseménysorát a más helyszíneken történő koronázásokkal, az egyes soproni események részletes komparatív elemzése nem jelenik meg a szövegben. Számos elbeszélő stílusú, személyeskedő momentummal találkozhat az olvasó: „mint látni fogják még más módon is” (11) vagy „e sorok írójának szülővárosába” (6), melyek szintén nem a kortárs tudományos stílusú írások jellemzői. Találunk még rejtélyeskedő, illetve a mai köznapi beszédet megjelenítő szófordulatokat is, mint például „egyes jelek egyenesen arra utalnak, hogy” (53) vagy „Frigyes végül nagy nehezen belement az egyezségbe” (18).
Mindezzel ellentétes
a mű megírását megelőző tudományos munka. Hiszen Pálffy Géza és kollégáinak nagyszabású kutatása valóban azonosított eddig nem ismert forrásokat és összefüggéseket (33, 68). Számos olyan leírás és elemző rész szerepel a kötetben, mely nem szorosan a bemutatott eseményhez vagy helyszínhez kapcsolódik, hanem a széleskörű és alapos vizsgálatot tükrözi és szélesíti az olvasó ismereteit (például a címertörténeti leírás (26) vagy a zászlókészítésről szóló egység (49)). Elemző technikája a klasszikus leíró, kronologikus mellett magában foglalja a problémaorientált, hely – idő – identitás kapcsolatát vizsgáló elvet, külön hangsúlyt fektetve az emlékhely, emlékezés és az emlékeztetés fontosságára. Az emlékek fontossága megmutatkozik a megmaradt tárgyi emlékek aprólékos bemutatásában (például a régi városházából származó ajtó bemutatásakor (68)), illetve jelentőségük kihangsúlyozásában (például a fraknói várban őrzött országzászló kapcsán, melyről Pálffy azt írja: „ott lenne a helye nemzeti ünnepeinken történelmi zászlóinak sorába” (50)). Ugyanígy a történelmi személyek emlékezetességét is több ízben kihangsúlyozza a szerző: „Megérdemelné, hogy az ő nevét is megtanuljuk [hisz a nemzet számára oly fontos tettet vitt végbe]” (30). Az emlékezés mellett az emlékeztetés szükségessége különösen hangsúlyos a szövegben nemcsak a már meglévő emléktáblák bemutatásával, azok történetének ismertetésével (64, 81), hanem számos esetben új emléktábla igényének megfogalmazásával is (69, 84).
Az emlék és emlékezés,
illetve emlékeztetés azért fontos a szerző számára, mert közvetlen kapcsolatba állítja azokat a soproni lokálpatriotizmus növelésével és így az identitás alakításával (69), mely a könyv megfogalmazott célja is a „jelen eseményeiben való eligazodás” elősegítése mellett (10). A jelenre vonatkoznak például azok az egységek, melyek a 20. század emlékező technikáját tárgyalják (az emléktáblák 1990-es években történt változtatásainak elemzésével (80)), továbbá a külföldi turisták informálásának szükségességét hangsúlyozzák (82). Mindezen momentumok természetesen szigorúan Sopronhoz köthetőek, hiszen a város (a Szent Korona történetében elfoglalt) jelentőségének széleskörű elterjesztése (36) a kiadvány üzenete. Sopron egyedülállóságának kihangsúlyozása már-már túlhangsúlyozott a kötetben. Sok esetben az a benyomásunk lehet, hogy minden Sopronban történt először (a korona hivatalos bemutatása a társadalom egészének (48); a nádor szerepe a koronázás során (56)) vagy maradt ránk a legtökéletesebben (Habsburg-házi királyné koronázások leírása (41)), és a nagyközönség (elsősorban a helyiek) nincsenek ezzel tisztában. Ez a kettősség a formai elemek, azaz a kutatás bemutatásának elbeszélő, régiesnek ható jellege, valamint a kiemelkedően gazdag képanyag szemben az alkalmazott előremutató történeti vizsgálatokkal egészen meglepő hatást eredményez.
Gondolhatnánk, hogy a felvett stílus esetleg szintén Mollay-hoz köthető, egyfajta tisztelgési forma, hogy az előadásmódot is követve az új kutatásokat még jobban a nagy elődhöz kössük. Mollay Károly szintén szokott anekdotázni írásaiban, személyes hangvétel, sokszínű, valamint gazdag illusztráció jellemezte komoly kutatásainak eredményét. Azonban alapos forrás megjelenítései és széleskörű kutatásai (mindig kitérve az eltérő nézetek megcáfolására) nem rokonítják Pálffy írását a nyelvész dolgozataihoz. A könyvben a Szent Korona és története nagyon sokféleképpen kerül megnevezésre, mely közül az egyik: „nemzeti kincsünk kalandos históriája” (6) adhat lehetséges magyarázatot a fentebb tárgyalt ellentmondásosságra (a kutatás modern szabályokat követő tudományossága és a bemutatás elbeszélő, régies jellegére). A história mint műfaj meghatározása hosszú évtizedek tudományos vitáinak témája, melyek áttekintése helyett kiemelem elsősorban azokat az általános karaktereket, melyek Pálffy írásában is megmutatkoznak. Így kívánom alátámasztani a javasolt értelmezést, miszerint A Szent Korona Sopronban. Nemzeti Kincsünk soproni emlékhelyei bemutatott kiadvány modern históriás könyvnek tekinthető.
A 15 –16. századi magyar történetek
egy csoportját nevezi a szakirodalom históriának, mely legtöbbször verses, de lehet prózai formájú is, azonban mindenképpen rendelkezik kerek kompozícióval és művésziességgel. A vizsgált tanulmány elsősorban a megnevezett történelmi kor eseményeit tárgyalja, és a bemutatott szerkesztettség, valamint a művészi illusztrációk is a fenti meghatározáshoz kötik. A históriák az elmondottak igazságtartalmát minden esetben forrásra hivatkozva jelenítik meg, amit sokszor konkrétan meg nem neveznek, de hitelességüket a szerző garantálja (például maga látta vagy hallotta a történetet). Az a tény, hogy Pálffy a kortárs tudományos dolgozatokkal ellentétben a folyószöveget nem szakítja meg forrásjelölésekkel, és dolgozata végén is csak a legfontosabb forrásokat jelöli meg szintén históriás karakternek tekinthető, különösen, ha figyelembe vesszük a bemutatott anyag gazdagságát, és a kutatócsoport hosszú távú munkájának konkrét, többszöri megnevezését a dolgozatban. A javasolt korabeli műfaj nyelvezete általában egyszerű, a célközönség számára érthető és témájában is hozzájuk kapcsolódó, számukra érdekes. A fentebb bemutatott rejtélyeskedő, személyes hangvétel, a kortárs közönség számára befogadható hosszúság és a célközönség informálása egy általuk kevésbé ismert, de számukra hasznos, illetve érdekes tényekről szintén ezt a gondolatmenetet támasztja alá.
A bemutatott esemény fontossága állt a históriák középpontjában is, amire felszólítás hangzik el a szöveg kezdetén és tanulságként megismétlődik lezárásakor, ahogy a bemutatott, összességében mintegy hónapnyi esemény elemeket Pálffy is háromszor ismételve tárgyalja dolgozatában. Maga a történet változatos és részletes leírásokat tartalmazó, kronologikus jellegű volt a feltételezés szerint inspirációként használt műfaj esetében is, amit a korviszony és a kortárs események befolyásolhattak, és üzenete a mű jelenére vonatkoztatható volt. A 2014-ben megjelent publikáció is magában foglal számtalan nézőpontot (művelődéstörténeti, kultúrtörténeti leírást) és időben a jelen felé halad. A kortárs események, például az új alaptörvény (50), és a jelenre vonatkozó üzenetek („Ezekre az épületekre a jövőben remélhetőleg mielőbb emléktáblák kerülnek” (84)) egyaránt megtalálhatók az elemzett publikációban. A históriák kettős céllal születtek, egyrészt a történeti ismeretek terjesztésével hazafias gondolatokat ébresztettek (beleértve a vágyakat, reményeket, panaszokat és sérelmeket is) moralizáló hangvételben, másrészt szórakoztatták és gyönyörködtették közönségüket. Az elemzett könyv kivitelében, stílusában és sokszínű tartalmában kétségtelenül sokak számára informatív és egyben szórakoztató olvasmány is, melynek hazafias gondolata sok egyéb példa mellett az utolsó oldalak egyikén is (85) kifejezésre kerül: „legyen büszke minden magyar állampolgár és soproni lokálpatrióta.”
Mindezeket áttekintve Pálffy és kutatótársainak eredményeit magában foglaló kiadvány végtelenül frappáns, hiszen tartalmában és stílusában is az ábrázolt kort követi, rendkívül értékes szakmai anyagot dolgoz fel és jelenít meg mind a tudományos, mind pedig a nagyközönség számára gazdag, informatív és szórakoztató módon. A tartam és az előadásmód ilyen odafigyelő és alapos előkészítése mellett Pálffy Géza és kollegái nem hagyták figyelmen kívül a választott médiumban rejlő potenciált sem, igényes, praktikus és minőségi könyvként megjelentetve azt.
Felhasznált Irodalom
Bolla Kálmán ed. „Mollay Kálmán (1913-1997).” In: A Hetvenes Évek Magyar Nyelvészei. Pályaképek és önvallomások 35. Budapest: ELTE Fonetikai Tanszék, 1997.
Erdélyi Pál. A XVI. és XVII. századi magyar históriás énekek. Arcanum Adatbázis/Magyar Könyvszemle, 1886.
Klaniczay Tibor ed. A magyar irodalom története 1600-ig. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1964.
Pálffy Géza. A Szent Korona a 17. századi Sopronban. Soproni Szemle. 67. 2013/4. 400-411.
Pálffy Géza. Állami és nemzeti reprezentációk az újkori Magyarországon: a magyar uralkodókoronázások és a Szent Korona (1526–1916). Történelmi Szemle. 54. 2012/3. 491–502.
Pálffy Géza. „A Szent Korona és a koronaláda balesete 1638-ban.” In: Janovics József ed. „Nem sűlyed az emberiség!”… Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára. Budapest: MTA Irodalomtudományi Intézet, 2007.
Riedl Frigyes. A magyar irdalom története a XVI. században. Budapest, 1907.
Toldy Ferenc. A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelen korig. Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1987.
Turbuly Éva, Mollay Károly és a Soproni Szemle, Soproni Szemle, 59. 2005/4., 19-24.
Varjas Béla, A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Budapest: Akadémiai Könyvkiadó, 1984.
