Habár Hillary Clinton már most történelmet írt azzal, hogy pártja a jelöltállító gyűlésen őt indította elnökjelöltként, nem ő volt az első, aki indult a pozícióért. Szintén a Demokrata Párt tagjaként indult elnökjelöltségért Shirley Chrisholm, az első fekete nő, aki megpróbálta elfoglalni a Fehér Ház ovális irodáját. 1972-ben azonban Amerika nem olyan időket élt, amiben egy baloldali, feminista, színes bőrű nő elnökké válhatott volna. Azonban még csak nem is Chrisholm volt az első nő, aki indult az elnökségért. Indulásával az amerikai nőmozgalmak egy évszázados hagyományába kapcsolódott be, hiszen éppen 100 évvel korábban indult az elnökségért Victoria Woodhull is. Woodhullhoz hasonlóan követői sem jutottak el végül a hivatalos elnökjelöltségig.
Ugyanakkor a filmkészítők felismerték a potenciált a női elnökök szerepeltetésében. Erre legelőször 1958-ban került sor Rober A. Heinlein Project Moonbase (Holdbázis projekt) című filmjében. Ha csak felidézzük, amit tudunk az ’50-es évek Amerikájáról (ha máshonnan nem, hát a Madmen c. sorozatból), aligha lepődünk meg azon, hogy az első filmes ábrázolása egy női elnöknek egy science fictionben történik meg. Ráadásul a filmnek is csak a végén.
A filmipar mindig az aktuális társadalom érzéseire és félelmeire épít. A második világháború után pedig jelentősen átalakultak a nemi szerepek az államokban. Elég ha csak James Dean Rebel Without of Cause (Haraggal a világban) „apátlan” fiúira gondolunk, akik a fiúbarátságokban próbálnak maguknak igazodási pontokat találni. Ennek megfelelően nem meglepő, hogy az ötvenes évek végén megjelenik a női elnök gondolata – de persze a férfiak által egyértelműen dominált társadalomban ez sem annyira egyszerű ügy.
Ahogy a Heinlein munkásságával foglalkozó John Scalzi megjegyzi, a film végén szerepeltetett női elnökkel Heinlein a sorok között azt mondja ki:
Bizonyosságot akarsz arról, hogy ez a jövőben játszódik? Felejts el a rakétákat, a Holdra szállást, női elnökünk van.
A történet 1970-ben játszódik. Egy űrexpedíció feladata, hogy a Holdon olyan területet találjon, ami alkalmas a Holdra szállásra. Ám a korszak hidegháborús hangulatának megfelelően kiderül az expedíció tagjáról, hogy szabotőr. Jóllehet az űrhajó legénységében akad női tiszt (Donna Martell), ő azonban nem képes semmilyen problémát megoldani, és minduntalan férfi beosztottjaihoz fordul, ha valamilyen problémával szembesül. Ha ez nem volna elég, a női szereplő szerelembe esik egyik beosztottjával, akivel a Holdra szállás után össze is házasodnak. A házasság előtt azonban kérvényezi vőlegénye előléptetését, nehogy rangban megelőzze őt.
Ez a kettősség teljes mértékben jellemző az ötvenes évek nemi szerepeinek átalakulására Amerikában: míg a filmben az országot egy nő irányítja, az űrexpedícióban nő nem tölthet be ténylegesen vezető szerepet.
Ahogy Scalzi állítja: „Ez a jövőről szól, de a jelenben írták. Ami azt jelenti, hogy olyan dolgokat kell bemutatnia, amit nem csak a nézők és a forgalmazók fogadnak el, de a filmcégek is megvesznek.”
Ernestine Barrier elnök asszonyként való szerepeltetése 1958-ban még meglehetősen ambivalens, ugyanakkor ezzel egy hosszúra nyúló filmes hagyományt indított el – aminek úgy tűnik, a való életben is meg van a hatása.
