Ioana Pârvulescu: Az élet pénteken kezdődik [Viaţa începe vineri] – Typotex Kiadó, 2015 – fordította Koszta Gabriella – 324 oldal, puha kötés védőborítóval – ISBN 978-963-2798-41-7
Elsőre talán marhaságnak tűnik, hogy egy 1897-ben játszódó, a XXI. században született román regény magyar fordítása kapcsán a magyar-román viszonyról morfondírozzuk, de talán mégsem indokolatlan.
Történelmi okokra visszavezethetően a magyar értelmiségnek a felvilágosultabb és nyitottabb része is hajlamos arra, hogy keleti szomszédainkról valami furcsa, kicsit elítélő, lenéző formában nyilatkozzon. Az ilyesfajta általánosítások – jellemző módon – nem verik ki a biztosítékot szinte senkinél. Ugyanakkor, ha az általánosítás másfajta előjellel, (esetleg) a magyarok kárára történik, akkor azt sokan zokon veszik. Az idén tavasszal 85 éves Novák Tatával beszélgetve hangzott el néhány olyan mondat, mely sokaknak csípte a szemét:
Nem lenne szabad Erdélyben páváskodva konferenciákat tartani. A megmaradás érdekében az oktatást kell támogatni, főleg ott, ahol a magyarság már csak szórványban él. Ez sok pénzt megérne, ha csendesen csinálnánk, melldöngető politikusok nélkül. A székely autonómia ügye európai szempontok alapján abszolút reális kérdés, de ha innen átkiabáljuk a határon, hogy »Honvéd áll a Hargitán«, akkor azonnal leesik náluk a roló.
Sőt:
A román értelmiség tömegesen nézve műveltebb, mint a magyar értelmiségi réteg. Nem csak azért, mert nyelveket beszélnek, hanem mert nyitottak a világra
– mesélte tapasztalatait az idősödő mester, és bizony többen voltak, akik az újságírót gyanúsították azzal, hogy kiforgatta az elhangzottakat. Pedig nem!
Ilyen környezetben aztán nem is csoda, ha felemás fogadtatása van egy olyan regénynek, mint az Európai Unió Irodalmi Díját is elnyerő Az élet pénteken kezdődik című regény. Pedig jó kis könyv ez, és ráadásul azon kevesek közé tartozik, melyek esetében a történelmi hitelességgel sem lehet nagy gond: a szerző előbb volt a korszak elismert kutatója, s csak ezt követően írt regényt. Ez általában fordítva szokott lenni, és egy-egy író akkor kezd anyagot gyűjteni, amikor eldöntötte, hogy melyik korban fog játszódni az elbeszélés.
Nehezen megfogható, figyelmet érdemlő történettel állt elő Ioana Pârvulescu. A regény a XIX. század végén, Bukarestben játszódik, a „benne mozgó” szereplők – a kifutófiú, az orvos és családja, az újságírók, a rendőrfőnök… – nem tesznek semmi különlegeset, élik az életüket, és készülnek az újévre. Az egyetlen különlegesség, hogy megmagyarázhatatlan módon feltűnik a városban egy XXI. századból érkezett újságíró.
Pârvulescu regényének az az igazán érdekes mozzanata, hogy nem csinál sci-fi-t a történetből, az időutazó feltűnése nem kelt nagyobb érdeklődést, mint egy bármilyen más idegen megjelenése keltene. Fura az öltözete, kicsit esetlenül mozog a világban, nem ismeri az etikett legalapvetőbb szabályait sem, de ezzel együtt az írónő ellenáll a kísértésnek, hogy köré alakítsa a regényt. Ami pont ettől lesz érdekes!
A könyv lapjain a százhúsz évvel ezelőtti Bukarestet, és az akkori általános normákat ismerhetjük meg. Egy nyitott és fejlődő, az (akkori) európai normákhoz igazodó város képe bontakozik ki. Nem sokban különbözik 1897 Bukarestje az akkori Budapesttől. Ha belegondolunk, akkor ez így teljesen rendben is van. Ahhoz, hogy ezt – a máig változatlan – tézist el tudjuk fogadni, ideje lenne lebontani „néhány” előítéletet, amit a politika napjainkban is előszeretettel táplál. Az akkori román fővárosról írott regény nem lenne értelmezhető, ha – akaratlanul is – nem rólunk szólna. Hogy is mondta Novák Ferenc?
A jelenlegi magyar politika kitűzött egy ideológiát, ami egy kicsit túlpörgetett nemzeti identitásról szól. Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy előadás végén a közönség magától feláll egy hatalmas műsor után, és elkezdi énekelni a Székely himnuszt, s ordítják, hogy »ne hagyd elveszni Erdélyt Istenem«. A közelmúltban voltam egy nagy vacsorán, ahol az énekes csak irredenta nótákat énekelt. »Honvéd áll a Hargitán«, meg a többi…
