Behajtottam a spalettákat, lefeküdtem, és az előző nap
reggelére gondoltam, hogy milyen aggodalmas izgalommal
indultunk el itthonról. De hogy elképzelni sem lehetett
még akkor mindazt, ami azóta történt, így ezt a félelmet
sem.
Sőt, ahogy ott álltunk a szép számban gyülekező jóakaróinkkal
abban a kora délelőtti napsütésben, nyugtalanságomba
még némi lélekemelő bizakodás is vegyült,
hátha jóra fordulnak a dolgok. Aznap, ’46. május 20-án
ugyanis azért találkoztunk a kunvadasi kisgazdákkal a
székházuk előtt, hogy mindnyájan bekísérjük Hadnagy
Sándor tanárt – a férjemet – a népbírósági tárgyalására
Karcagra. Hogy kimutassuk tiszteletünket egy talpig becsületes
ember iránt, ahogy Sándor hívei magukat kifejezték,
és ezt komolyan így is érezték, semmi túlzás ebben
nem volt. Hiszen az ő gyerekeik tanítója végső soron
olyasmivel lett megvádolva, miként ezt az előző napokban
alaposan kivesézték, ami voltaképp egy rég elavult,
megfoghatatlan mendemonda. Hogy Sándor a múltban
– még annak idején! – úgymond „háborús propagandát
folytatott” volna a piacon.
Mit kell ezen egyáltalán érteni?, hát tényleg ezért jelentették
föl?!, háborogtak még most is az őmiatta összegyűlt
rokonszenvezők.
Ám akkor a túloldali járdán lézengők közül váratlanul
kivált egy foltozott nadrágos, napszámos kinézetű alak,
közelebb lépett, és ezt mondta gúnyosan:
Na és ha nem csak ezért?, ha nem csak ezzel vádolják a
tanítót?
Azzal hátrapillantott a mögéje fölzárkózó három-négy
hasonszőrűre, akik most mintha jeladásra, egymás szavába
vágva kezdték el a kötözködést. Hogy mit bámulnak
így a reakciós tanító úr pártolói, valami tán nem tetszik
a kicsigazdáknak?, ilyenformán pimaszkodtak. Hogy aztán
szerecsenmosdatónak titulálják a barátainkat, és azzal
kérkedjenek, ők igenis az ellenlábasokhoz, a helybéli
kommunista fiatalsághoz húznak. Hallottunk-e már
a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségről. Madisz.
Hogy ők annak a tagjai. És szívesen elmagyarázzák, Hadnagy
Sándor ellen mi a voltaképpeni vád. Ha tudni akarjuk,
hát az, hogy ’44 szeptemberében, a front közeledtével
fölfegyverezte a rábízott leventéket, és magával vitte őket.
Hogy megmentsem őket, szólalt meg erre oldalról egy
nyírott-bajuszkás, öltönyös-kalapos férfi – a férjem, vagyis
Hadnagy tanító maga. Én pedig ott álltam közvetlenül
mögötte.
Nem igaz, nem azért!, fojtották belé rögtön a szót emezek.
Dehogyisnem!, vágta rá a férjem. Hát az oroszok csupa
ilyen fiúra vadásztak, akik itt rögtön a horgukra akadtak
volna, és akkor irány Szibéria!
Hazudik! Azért hurcolta magával a kamaszokat, hogy
harcoljanak az oroszok ellen! Reakciós! Összevissza beszél!,
így kiáltoztak a madiszos napszámosok, és mindenféle
gyerekes hencegéssel fitogtatták baloldali öntudatukat,
de közben eléggé bűzlöttek is.
Azért vezényelted ki őket a védvonalra, ne is tagadd!,
ordította pimaszul tegezve a férjemet az egyik rongyos.
Sándor erre előhúzta belső zsebéből ezüst cigarettadózniját,
fölpattintotta a fedelét, és beillesztett egy szálat a
szipkába. A hazaáruló kommunisták – most a foga közé
vette a szopókát, s a mögül sziszegte – jobban teszik, ha
befogják a szájukat!
Maga beszél?, támadtak rá ezek kórusban, miközben ő
fölcsattintotta benzinöngyújtóját, és komótosan rágyújtott.
Gyalázat! Jártatod itt a pofádat! Gyerekeket a golyózáporba…!
A hajuk szála se görbült, ingatta Sándorom a fejét, miközben
füstfelhőt pöffentett föl. Épségben hoztam vissza
nyugatról mind a tizenhatot.
Így van, igaza van, kezdték mondogatni végre kisgazda
barátaink is, akik közt a férjem jó barátja, Kátai Gergely állt
elöl. Voltaképpen ő volt ennek a tárgyalásra fölvonuló küldöttségnek
a vezetője, de mint aki nem akarja ilyesmivel
hátráltatni a dolgot, mégsem szólalt meg, most is csak egy
gyors, hideg mosollyal pillantott körbe. Az emberek kezdtek
összerendeződni már az induláshoz, akik az előbb még
körbeadták pálinkás laposüvegüket, most visszanyomták
a dugót, miközben többen is helyeselni kezdték, amit Sándor
mondott. Hogy azokat a fiúkat az oroszok rögtön ösz-
szefogdosták volna maguknak ide, a repülőtér építéséhez,
vagy egyenesen elhurcolják őket az Urálhoz. Úgyhogy a
gágogást abba lehet hagyni, vetették oda az akadékoskodóknak,
mert a tanár úr hősiesen hazavezette őket egytől
egyig. Már csak ezért is indulunk ezennel Hadnagy Sándor
védelmére mink, akik számítunk, mondták.
És mert egy derék ember. Meg jó magyar, jó tanár.
Magyartanár?
Nem. Földrajz–biológia.
Első fokon mégis elítélték, kezdte valaki magyarázni,
pedig ezt ebben a körben mindenki tudta, hiszen
épp ezért gyűltek ide, mert most újrakezdték azt a pert.
Meg a miatt a gyalázatos ítélet miatt, melyet ’45 júniusában
hoztak, s amely akkora fölzúdulást váltott ki az egész
környéken, hogy végül kénytelenek voltak visszavonni.
Mindenki tudta már akkor is, hogy ezek a sebtében összeverbuvált
népbíróságok a kommunisták kottájából játszanak,
ítéleteiknek pedig az igazsághoz semmi köze nincs.
Mert hamis tanúk vallottak ellened, Sándor!
Persze, hát a szocdemek, bólogattak többen is. Erre páran
összenéztek, és nekiálltak, hogy ezt kitárgyalják egy
kicsit.
Már nem úgy szocdemek, mer’ nem is mind szocdem.
Hanem akik visszajöttek a hogyhívjákból.
Mi? Hogy honnan?
Kik?
Na, kik.
Ja, hogy a…
És őbelőlük állnak a népbíróságok is, egytől egyig, értitek…
Persze, meg a följelentők is.
Csípi a szemüket egy derék magyar ember.
Ide hallgassanak!, lépett oda megint az a foltozott nadrágú
a mi kisgazdáink elé. A maguk szemében tényleg az
a derék ember, aki a saját kamasz gyerek tanítványait fölfegyverzi,
hogy harcolni vigye őket?
Arról már nem is beszélve, hogy melyik oldalon!, hergelte
magát a többi madiszos is. A fasiszták oldalán a fölszabadítók
ellen! El is ítélték ezért első fokon négy és fél
évre, aztán mégis szabadon eresztették.
Ott álltam a két veszekedő kompánia között, és hányinger
közepette most döbbentem csak rá, mi nekem ebben a
legborzasztóbb: hogy átható büdösség fojtogat. Ráadásul
kétfelől kétféleképpen – balról a toprongyosok orrfacsaró
hagyma- és testszaga, jobbról pedig a bennünket pártoló
atyafiak pálinka- és fokhagymabűze terjeng.
Na, hogy világos legyen, szólalt meg most a férjem megemelt
hangon. Az ellenem hozott ítéletet a Népbíróságok
Országos Tanácsa hatályon kívül helyezte. Törvényesen.
Mindenkinek világos?
De csak azzal az ürüggyel, vitatkoztak vele tovább a
rongyosok, hogy a bírói tanácsban állítólag nem volt jelen
a Parasztpárt! Vagyis nem bűncselekmény hiányában,
hanem csak formális okból. És mindjárt ki is tűzték az új
tárgyalást.
Ezen a ponton éreztem úgy, hogy nekem kell beleszólnom.
A férjem ártatlan, ezt mindenki tudja, léptem elő váratlanul
– eddig észre sem igen vették, hogy ott vagyok. Erről
neki határozata van. Eltelt egy egész év, magyaráztam,
s csak a számon át vettem levegőt, és nem mindjárt, hanem
egy év múlva Hadnagy Sándort mégis beidézték a másodfokú
tárgyalásra. Ezért elhatároztuk, hogy a pártokhoz fordulunk,
én pedig a helyi nők demokratikus szövetségével
beszéltem. És tényleg, ennek meg is lett a haszna, egyik a
másik után megírta szépen a beadványát a népbíróságnak,
hogy bírálják el kedvezően a férjem ügyét. Kivéve a szociáldemokratákat
– ők nem írták meg. Sándor szerint ezen
nincs is mit csodálkozni, Würczel Károly nem csak a helyi
szocdemek titkára, és tény, hogy ő is…, na, mindegy. Mert
nem ennek van itt jelentősége, hanem annak, hogy a férjem
perében ő a vád egyik tanúja. Hát persze hogy nem írta alá.
S mintha csak azért szólalt volna meg végül Kátai Gergely,
hogy berekessze az időt rabló szóváltást – de úgy,
mint aki örömhírt közöl: És hogy ki volt a két koronatanú,
azt mindenki tudja. Hámos Ferenc kommunista párttitkár
meg a felesége, Irén. Mondani se kell, hogy ők sem
írták alá. De most már gyerünk, nehogy még lekéssük a
tárgyalást.
Hogyan kerülhet valaki lincselők közé egy piaci napon?
