Rain Arlender: Az élet esszenciája – Syllabux Kiadó, 2016 – fordította Kun-Béres Anikó – 224 oldal, puha kötés – ISBN 978-615-5578-53-3
- A könyv új kiadásban jelent meg, és mivel az jelentősen eltér a régi kiadástól, az itt olvasható kritika csak a régi verzióra vonatkozik.
A titokzatosnál is titokzatosabb Rain Arlender második regénye legalább annyira szórakoztató, mint amennyire zavarba ejtő. A szerzőről továbbra sem tudunk semmit, s bár divatja van annak, hogy a szerzők elrejtőznek, mégis furcsa a helyzet, hogy egy sikerkönyv – az Y című regény – után még csak tippelni sem tudunk a szerző kiléte kapcsán. Ugyanakkor az a skót whiskygyár, melyben a regény játszódik valódibb, mint a szerző, legalábbis honlapja van az üzemnek. Persze ez is lehet véletlen egybeesés, hiszen tudjuk, hogy a végtelen számú majom végtelen ideig veri az írógépet, akkor a sorok között ott lesznek Shakespeare szonettjei is (magyar fordításban).
Rain Arlender friss regénye egy tradicionális skót lepárlóban játszódik, ami időtlen idők óta öröklődött apáról – az azonos nevű – fiúra a receptekkel és a mindig kitűnő, de sohasem kiugróan jó whiskyvel együtt. Persze, a tradíciók fenntartása mellett a változás elkerülhetetlen, még akkor is, ha első körben ez a változás balesetnek tűnik, aminek következtében az üzemben gyártott ital a zsűri szemében felértékelődik. Az újfajta minőség fenntartása új megközelítést kíván, s nem elég, hogy a tulajnak kétszer annyi fia van, mint amennyit a tradíció engedne, ráadásul még meg is nősülnek. Az idősebb fiú, aki nem apja nevét kapta egy orosz nőt vesz feleségül, aki azért került az üzembe, hogy gumicsizmában töltse a munkaidejét. A fiatalabb fiú pedig – aki szintén más nevet kapott a keresztségben, mint apja – pedig egy magyar lányt hoz a házhoz. Ezzel pedig bekerül a családba és a regénybe a teljes XX. századi történelem.
Rain Arlender meglepő fordulatokban gazdag regényében olyan dogok történnek, olyan apró dolgok alakítják a regény valóságát, hogy a valódi élet – a nagy mókamester – irigykedve elsápadna, ha lenne arca. A gyorsan pergő események őrületes sodrásában a fejét kapkodó Olvasó ámulva – és vihogva – követi a fordulatokat részletesen kifejtő sziporkákat, melyek legalább annyira pontos képet festenek a valóságról, mint egy csontrészeg pszichológus. Miközben a regény fordulatain hüledezünk kacagva, észre sem vesszük, hogy a saját valóságunkon nevetünk. Például amikor az egyik skót fiú a magyar pálinkafőzés rejtelmeivel ismerkedik:
…végül a pincér világosította fel Patricket arról, hogy az igazán ütős magyar pálinkát nem lepárlókban gyártják, hanem kis falusi konyhákban, egy kimondottan erre a célra készült berendezéssel – újabban legálisan is, mert régebben azért illegális volt. Csak aztán a kormány rájött, hogy milyen szép adókat lehet kivetni a népre, ha legálissá teszi a házi pálinkafőzést, a népnek meg mindegy volt, mit gondol a kormány, mert ő az idők kezdete óta főzi azt a cefrét a nyári konyhájában, és főzni is fogja az idők végezetéig. Mert ha jóféle házi pálinkáról van szó, akkor a magyar nép nem ismer se istent, se embert, (kormányt meg aztán végképp nem), és úgy kijátssza a törvényt, mint a sicc. Egyébként nem csak akkor, ha jóféle házi pálinkáról van szó…
– olvashatjuk a 114. oldalon a teljes magyar helyzetet pontosan, és minden részletre kiterjedően bemutató leírást, melynek alapján, ha Rain Arlender nem magyar szerző, akkor gyorsított eljárásban, ünnepélyes keretek között kellene neki megadni a magyar állampolgárságot.
Ehhez képest tényleg csak hab a tortán, hogy Rain Arlender legalább ennyire pontosan látja és fogalmazza meg az emberi kapcsolatok legkülönbözőbb formáit. Miközben a térdünket csapkodjuk kacagás közben, bele sem merünk gondolni, hogy mennyire pontos és kendőzetlen az, amit a házastársi kapcsolatról, az anya-lánya viszonylatról, vagy az anyós-meny relációról leír. Ha a titokzatos Rain Arlender véletlenül nem az emberi fajhoz tartozik, akkor sürgősen meg kell neki adni a tiszteletbeli emberi címet, mert többet tud rólunk, mint mi saját magunkról, s képes ezt úgy adagolni, hogy röhögünk, ahelyett, hogy keresnénk egy kollektív kötelet, amin mindenkinek jutna egy csinos hurok.
Estella Rattray korán rájött, hogy az élet többnyire értelmetlen kérdések sorozata.
– Na, ki a mami szeme fénye? (Na, vajon ki, ha még egy kutyánk sincs?)
– Hát bepisiltél drágaságom? (Nem, csak csöpög a csap a járókámban. Már akartam szólni, hogy ideje lenne megjavítani.)
– Atyaég, megetted az egészet? (kivéve, amit a falra, a ruhámra, meg a hajamra kentem.)
– Megvegye neked a mami ezt a szép cipőcskét? (Én ugyan elvagyok zokniban.)
– Na, hová megyünk most? Na, hová? (Ezt neked kéne tudnod. Te tolod a babakocsimat.)
….
…és ez tényleg így megy egy életen át, s éppen ezért gyakran már észre sem vesszük. Köszönet Rain Arlendernek, hogy tudja, milyen AZ ÉLET ESSZENCIÁJA.
