Csáki Róbert BLACK ROCOCO című kiállítása, 2016.04.29. – 2016.06.30., Art.Salon/Társalgó Galéria, 1024 Budapest, Keleti Károly utca 22.
Deák Csillag
Bovaryné feltámadása
Ott vagyok a francia király, XV. Lajos udvarában? Én vagyok Madame Pompadour? Vagy, ahogy annak idején Flaubert mondta, Bovaryné én vagyok?
A Bovarynéban semmi sincs, ami igaz lenne: teljességgel kitalált történet: sem az érzelmeimből, sem az életemből nem tettem bele semmit. Éppen a személytelensége kelt illúziót (ha egyáltalán kelt). Egyik elvem ez: nem szabad magunkat megírni. A művésznek úgy kell jelen lennie a művében, ahogy Isten van jelen a teremtésben: láthatatlanul és mindenhatóan; érezni mindenütt érezzék, de látni sehol se lássák.
(Flaubert levele Leroyer de Chantepie kisasszonynak, 1857).
Csáki Róbert is úgy van jelen a festményein, ahogy Isten van jelen a teremtésben, láthatatlanul és mindenhatóan. Innen származik képeinek varázsa, tündéri volta.
Van arc, de nincs szem, van ruha, de a testiség homályba vész. Az alak számít, ahogy kinéz, ahogy elnéz, ahogy fordul valahová (Mennyasszony, 2015, A kedvenc, 2015). Az alakjai mozdulatlanok, de bemozdultak, ott a feszültség a tartásukban, ideges, kényszerű tartásban. Csáki nem finomkodik, a rondát, a csúnyát is megidézi, felidézi, a rút (Black rococo, 2015) így kap nála szerepet, a szépséget csúfítja el, mert nem hisz az abszolút szépségben, a divat modellek világában. Ha eszményíti is a különöset, az átlagostól elütőt, az egyedit, a sosem látottat.
Mer szürreális lenni, meri álomközeli állapotban láttatni a tengert (Vitorlások az öbölben, 2015, Kilátás a tengerre, 2014), a távolságot, a várakozást, a vágyat, az emberi érzékenységet. Omnipotenssé válik a festő, aki nem magyaráz, nem részletez, csak felmutat, csak ábrázol, ilyenek vagytok, ilyenek vagyunk (Echo, 2015, Andante, 20015). Mint Orlando, női figurái is egyszerre nők, egyszerre férfiak. Átmenetek, nőknek látjuk, de nem igen akarnánk ilyen nőkké lenni, sem ma, sem holnap. Soványodik a figurák arca, testtartásuk kevély, de érezni, hogy ez bensőjük lényegéből fakad. Vágyakat és álmokat látunk (Noktürn, 2015), hogy ezek a festő fejében vannak-e, vagy épp a figurák álmait látjuk, eldönthetetlen. Nem kell eldönteni, csak elfogadni, hogy valami létezik, valami vágy, valami álom (Séta, 2015, Tánc, 2015, Aranykor, 2014-2015). Ami hozzánk, emberekhez tartozik, jellemzik életünket, attól elszakíthatatlanok.
Csáki visszalép egy korba, hogy a mának üzenjen? A vágyak elfojtását látjuk? Magát a kísértés pillanatát? Miként is kötik a tabuk gúzsba a női lelket? Valami tilos, valamit nem szabad megtenni (Találkozás, 2015), de vágyunk rá, hogy megtegyük. Csáki képein a figurák olyanok, mintha arzént ittak volna, haláluk előtt állnak, bűnhődnek valamiért, amit talán el sem követtek, csak gondolatban. Erős nőket ábrázol, akik vadak, nem lehet kordában tartani őket? Mintha Csáki a Bovaryné-szindróma és a Karenina-tudat kettősségét láttatná velünk, a nézőkkel (Coda, 2015). A konvenciók ellen szólal fel képeivel merjük észrevenni a különbségeket, merjük kimondani, hogy valami fekete. Fekete rokokó.
Ilyen madár, ilyen ember nincs. Hogy mégis van? Ahogy Heller Ágnes mondja, ma nehéz nőnek lenni, de nehéz embernek is lenni. Csáki az átjárhatóságot ábrázolja (Átutazók I., 2015), akár a nemek között, akár a viszonyokban, legyen az családi, egyéni vagy társadalmi viszony (Decrescendo, 2015). Az igazság (erkölcs) és a valóság különös szimbiózisát látjuk, végletesen és érzelemmel telítetten (Szalon I., 2015). Ki a boldog és ki a boldogtalan (Parlando I, 2015)? Átjárás van a két dolog között, köztes tartományok vannak. Be vannak zárva az otthonukba, és szeretnének onnan kitörni, vagy épp ilyen világba vágynak, néha ez is megtörténhet, sőt, meg is történik. Anna Karenina a szerelmet választja, nem akar hazudni, ahogy Csáki Róbert sem. A szenvedély áldozatait mutatja be, sorsokat és élethelyzeteket, anélkül, hogy tudnánk, melyik figurája depressziós, melyik nem.
A szenvedélyünket vállalni kell, ahogy Csáki is vállalja, hogy nem tud szabadulni figuráitól, emberek és nem emberi lények, nem állatok. Az emberi lélek sokoldalúságát tárja fel, pszichologikusan, szabadon és groteszkül. Nemtől függetlenül beszédesek figurái, kibeszélik belső gondolataikat, kimutatják őket (Terasz, 2015). Keveredik a primitív, közönséges, unalmas mindennapok világa a hercegek, grófok életének valóságával. Ezért a torzulás az arcokon, az álomvilág csak álom marad.
Milyen világot sugallnak a televíziós sorozatok? És akik nézik ezeket a sorozatokat, az ő életük azonos lenne a tévében látottak szereplőkével? Nagyon nagy a két életforma közötti különbség. Csáki képeivel rejtetten erre a különbségre is rávilágít. A tizenéves lányok, akik nézik ezeket a sorozatokat: Ők napjaink kis Bovarynéi, állítja Heller Ágnes. Nehéz kikeveredni egy hazug és kisszerű álomvilágból. Csáki képei józanítanak, figyelmeztetnek, korra való tekintet nélkül. Képein a szeretet konfliktusait látjuk, valami mindig próbára teszi a szeretetet, az is, ha másnak látjuk a hozzánk közelállót, mint amilyen valójában. Mert együttműködni muszáj, ha nehéz is. Szerelemben, barátságban, mert azzal akarunk együtt élni, akit szeretünk (De Capo Al Fine, 2015). És ma nem muszáj egy nőnek férjhez mennie, hogy szabad és független legyen, hogy státusza legyen a társadalomban. Szingliket látnánk? Ilyen fogalmat a rokokó nem ismert. Az a tény, hogy Csáki női alakjai egyedül vannak, legtöbbször igen, még nem szingliség, inkább magány, elhagyottság (Kísérők, 2014).
Kölüs Lajos
Milyen szögben süt a nap?
Ilyet fordult a világ? A kényelem és a luxus meg a szeszélyesen aszimmetrikus, szabálytalan vonalvezetés vált volna uralkodóvá?
Csáki Róbert a mai korra tekint, ahol ugyan elvétve vannak szalonok, a társasági élet kifinomultsága viszont a romkocsmákban is megjelenik, de új jelenség, hogy a polgárság nagyvilági élete divatjelleget ölt. Követik, éltetik. A művész a maga groteszk módján láttatja a vágyakat, árnyal, játékosan lenyűgöző színeket és formákat hoz létre, minden mesterségbeli tudásával a könnyedség, az elegancia világát igyekszik megteremteni, előhívni. Képein (Szalon I., 2015, Noktürn, 2015, Parlando II., 2015) nem látni stukkót, porcelánszobrokkal díszített termeket, megjelenik viszont az érzelmesség, a finom erotika, az arisztokratikus élet és helyzet időtlensége, homálya, arctalansága, szabadsága, mintha minden alakja bálba készülne vagy bálból jönne. Senki sem ismerhető fel, arcról nem azonosítható, személytelen figurák, a tartásuk, öltözetük az, ami elárulja, kivételezett személyekről van szó, kivételes bánásmódban részesülnek.
Lehetnénk egy filmforgatáson is, az Elfújta a szél című filmjén akár, de a képeken nem látni Clark Gablerhez hasonlító férfiakat, de Vivien Leigh-hoz hasonlító nőket sem. Szörnyeket fest, bárki lehet a figurája, nőies férfi, férfias nő. Ruha teszi az embert, mintha erre az álláspontra helyezkedne a művész, de az elvesztett emberi arcok jelzik, fontosabb a belső tartás a küllem becsénél, formájánál.
Művészi bravúr is a megfestett szín- és formavilág, az Aranykor felidézése, egyfajta minta keresése, megtalálása által. Énképeket látni, portrékat, tanulmányokat, mintha idő utazna vagy egy mesevilágba tévedne a festő, és rácsodálkozik a látványra, a mozdulatokra, a testtartásokra, a nyugalomra, a hűségre, a vágyra, hogy azok lehessenek, akik szeretnének lenni. Csáki valamit szándékosan elront, szándékosan félbehagy, elnagyol, elidegenít, nem hagyja, hogy a néző érzelmes pillantással kövesse a jelenetet (Menyasszony, 2015), hagyja ugyan csodálkozni, milyen színek tűnnek fel a szeme előtt, de a figura jobban hasonlít egy múmiára, mint élő emberre, a horror világában érezzük magunkat, várjuk, hogy olyasmi történik, ami megborzongatja lelkünket és testünket (Echo, 2015). Magunkra hagy a szereplőivel, bezár minket, nézőket a kép keretébe, világába, érezzük otthon magunkat. Nem nosztalgiázik, semmi retro nem árad a festményekből, ránk hagyja az ítélkezést, a megítélést, mit is látunk.
Tájképei oldják a feszültséget, veretesek, mélyek, emberiek, mert az ember védtelenségéről szólnak, a természet erejéről, megismerhetetlenségéről, sőt, legyőzhetetlenségéről. A Kilátás a tengerre, Vitorlások az öbölben, 2015 című képeken ott van Szindbád, Odüsszeusz, Marco Polo, Gulliver, Kolumbusz is, a kíváncsi felfedezők, akik kockára tették életüket, egy ismeretlen világ miatt. Ezek a tájképek (Liget, 2015, Átutazók I., 2015) a világ kapui, kevesen jutnak át rajtuk. Út és utazás várakozása, élménye keríti hatalmába a nézőt. Csáki kijelentő módot használ: Black rococo, 2015. Visszájára fordítja egy korábbi kor eszményét, stílusát, világfelfogását.
Csáki képeinek figurái bábok, bábfigurák, kísértetek, lábuk alatt nincs talaj, lebegnek, zártak és titkosak. Általuk elárulja lelkülete legmélyebbre ágyazott titkait, egyszerre önérzetes és érzékeny, sőt zárkózott festő is. Háttérben marad, maga helyett beszélnek a tájképek, a figurák. A női lelkek ismerője is Csáki, álruhát ölt, blaszfémia, hogy női ruhába bújik. Mintha maga is osztaná Fazekas Mihály versében írtakat:
Óh kannibálok, s ember evésre nőtt/ Roberspiérek! szűnnyetek életünk/ Nektáros ízét mérgesítni./
Ezek a képek vallomásképek is, Csáki Róbert lelki alkatának és élményvilágának beszédes sajátságait hordozzák, alkotó képzeletének és megformáló művészetének erejét, egyediségét hivatottak kifejezni, miként is kapcsolódik az európai szellemi áramlatokhoz, az újrafelfedezők világához. Csáki is újra felfedezi, hogy milyen szögből süt a nap (Vihar után, 2015, Aranykor, 2015). Milyen a homályos, de nem perspektívátlan tér, a távlat és távolság érzékelése, milyen az aranyszín ma, amikor Kitömött barbárokká válunk vagy válhatunk, mindegy, hogy milyen a bőrünk színe.
Közel hajol a tájhoz, mintha nem látna jól, vagy nagyon is messziről tekint az eléje terülő látványra, a részleteknek nincs jelentőségük, egybeolvadnak, az összbenyomás számít, a hangulat, az érzet. Elvonttá válik, a fel nem ismerhető felé tesz lépést, homályos érzést közvetít, a világ nem megismerhető, vagy ha igen, most nem megismerhető. Itt a zene maga a csend, a mozdulatlanság. Tapintatos is tud lenni, ezért nem látni sokszor a figurák arcát, de olyan helyzetet teremt, hogy a formák, a színek, a hangok, a tapintások egyszerre válnak szükségessé, elevenné. Meg akarjuk érinteni a fodros szoknyát, főfedőt. Az életteljesség hiányát látjuk, valami végleg elveszett, valami mindig töredezett marad. Csáki tehát realista is, groteszk látásmódja megóvja az idill akarásától, a giccstől, a retrotól. Nem cicomáz, inkább leleplez, egyszerűen és közérthetően formálja műveit, túldíszítés nélkül. Kompozícióiban egyszerre van jelen a reneszánsz világa és az impresszionizmus hangulata, színkezelése.
