A sötét ló (A sakkban a fekete ló), Új Zéland, 2014, Írta és rendezte: James Napier Robertson, Angolul: The Dark Horse, Németül: Das Talent des Genesis Potini
Írta: Ferber Katalin
Ez a film csak most ért ide Berlinbe, de a csendes-óceáni térségben és Észak Amerikában már minden lehetséges díjat elnyert. Az új zélandi filmkritikusok elsöprő többsége szerint ez az egyik legjobb új zélandi film, amit valaha készítettek.
A film 2014-ben debütált a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon. Az Egyesült Államokban idén áprilisban került néhány moziba.
A film Genesis Wayne Potini új zélandi (maori) sakkjátékos életét dolgozza fel (1963-2011). Potini, aki gyerekkora óta súlyos bipoláris betegségben szenvedett, azaz mániákus és depressziós volt, egész felnőtt életét arra szánta, hogy a sakkon keresztül a társadalom perifériáján élő, csaknem reménytelen helyzetben vergődő fiatal generációkat segítse, s ezzel célt adjon nekik. Potini az úgynevezett gyors sakkjátszma mestere volt.
A film két kisgyerek beszélgetésével kezdődik, két maori testvért látunk, a nagyobbik alig tíz éves, épp füvet szív, s kisöccse is csatlakozik hozzá. Beszélgetnek, de a két kisfiú arca mindent elárul a gyerekkorukról.
Aztán az öccs, Genesis, már felnőttként, szemmel láthatóan betegsége mániás szakaszában fut a szakadó esőben, berohan egy könyvesboltba, ahol fennhangon beszélve sakkozik a boltban kitett sakktáblán, míg el nem viszi az elmeápoló két rendőrrel a kórházba.
A kórházban bátyja, Ariki látogatja meg, s Gen sírva kéri, hogy segítsen neki, hiszen szüleik már nem élnek, s neki nincs a bátyján kívül senkije. Ariki egy lepukkant házban él fiával, a kamasz Manával, no meg bandavezérként éjjel-nappali vendégeivel, a banda tagjaival. Ez a banda főleg maorikból és a környező szigetekről Új Zélandra bevándorolt szülők fiaiból áll. Brutálisak, semmitől sem riadnak vissza, ideértve a rablást vagy épp, ha úgy hozza a helyzet, a gyilkosság is normális számukra. Ebben a környezetben nőtt fel Ariki fia, Mana is, bandatagokkal körülvéve, a normális mindennapoktól távol.
Gen, betegsége ellenére gyorsan felismeri, hogy követve orvosai tanácsát, értelmes tevékenységet kell találnia, mert az nyújt neki stabilitást vagyis némi védelmet a betegségével szemben, természetesen a gyógyszerek mellett. Gyerekkorában bátyja megtanította őt sakkozni, s ez az egyetlen, amire támaszkodhat. Szépséges eleme a filmnek a maori faragással készült sakkfigurák mitikus szerepe, Gen gondosan őrzi mindegyiket, nagy jutalom, ha egy gyereknek ad egyet ebből.
Gen nehezen, de meggyőzi a helyi gyerekklub vezetőjét, hogy tartson sakktanfolyamot a gyerekeknek. Ebbe a klubba többnyire család nélküli, az utcán élő maori gyerekek járnak. Itt egy házaspár igyekszik szeretetet és értelmes tevékenységet nyújtani a gyerekeknek. (Lásd Ritók Éva Igazgyöngy Alapítványa.)
Gent közben kidobja otthonából a bátyja, és ettől kezdve úgy jár sakkozni klubba, hogy a város emlékművének tövében alszik. A gyerekek és a klub fenntartói természetesen ezt nem tudják.
Gen ígérete és célja, hogy a gyerekeket elvigye Aucklandba, Új Zéland legnagyobb városába, a nemzeti sakkbajnokságra. Bátyja fiát, Manát közben a banda “beavatja”, s a kamaszfiút mindjárt egy ház kirablására is elviszi néhány bandatag.
Az aucklandi bajnokság Mana születésnapján van, így Gen bátyja nem akarja elengedni a fiát. Ekkor derül ki az is, hogy Gen bátyja, Ariki halálos beteg, hetei vannak csak hátra.
Gen minden helyi ellenkezés dacára valóban megtanítja a gyerekeket sakkozni, összegyűjtött adományokból elmennek a bajnokságra Manával együtt, akit a szökése miatt később nagyon megver a banda. De nyernek.
Ariki, Gen haldokló bátyja a banda tiltakozása ellenére elengedi fiát Gennel, mert tudja, hogy ha vele marad, semmi más nem vár rá, mint a börtön.
A film főszereplője Cliff Curtis, aki Genesis szerepét alakítja, a rendező kérésére csaknem harminc kilót hízott, s Potini egyik tanítványától rendszeres sakkleckéket vett.
Talán a film egyik legszebb jelenete, amikor a vidéki gyerekek Gennel együtt belépnek az aucklandi sakkverseny termébe.
A kontraszt minden tekintetben önmagáért beszél. Nem rasszizmus ez, nem diszkrimináció, annál sokkal figyelmeztetőbb: a világ egyik legfiatalabb demokráciájában minden komoly erőfeszítés ellenére sem sikerült a jelentős társadalmi, gazdasági különbségeket megszüntetni az őslakosok (maorik) és a hajdani brit telepesek leszármazottai között.
Nálunk itt, Európában Új Zéland nagyon távoli, ahogy társadalmi problémái is. Bár az ország lakosságának mindössze 14,6 százaléka maori, s Új Zéland hivatalosan kétnyelvű ország (angol és maori), minden nemzetközi elismerést kivívott erőfeszítései ellenére a maori kisebbség helyzete nem mentes az ellentmondásoktól.
Sokszor jártam Új Zélandon, így nekem talán a legkedvesebb jelenet a helybeli maori szentélyben zajló sakk-oktatás. Az az épület talán az egyik legszebb műalkotás, amit valaha láttam.
