Könyveid számos díjat kaptak, és 2011-ben elnyerted a szlovák irodalom legrangosabb díját, az Anasoft Litera-díjat. Elbeszéléseidet több nyelvre lefordították, németül, csehül és arabul is megjelent regényed idén lát napvilágot bolgárul, lengyelül és horvátul. Ez utóbbit végre a magyar olvasóközönség is kézbe veheti, sőt idén mindjárt két könyved is megjelenik magyarul: nemcsak a regényed, hanem a mesekönyved is. Mit jelent ez számodra? – Pénzes Tímea beszélgetése Monika Kompaníkovával.
MK: Természetesen nagyon örülök – főként a Hlbokomorské rozprávky (Mélytengeri mesék) első idegennyelvű fordításának. Akárcsak Szlovákiának, Magyarországnak sincs tengere – csak a Balaton, de remélem, hogy a könyv legalább annyira sikeres lesz, mint nálunk. Minden egyes fordításnak örülök már csak azért is, mert általánosságban véve nagyon kevés szlovák kötetet fordítanak idegen nyelvre, hiányoznak a műfordítók és az irodalmi ügynökök is, akik gondoskodnának a könyvekről, képviselnék és kínálnák őket.
PT: Nagyon ösztönző volt számomra a veled való munka. Időt szánsz a fordítóidra, együttműködsz velük, kíváncsi vagy könyveid idegennyelvű avagy külföldi sorsára. Egyik mailedben azt írtad, hogy az angol fordítóddal kétszer-háromszor is leültetek a géphez, és lépésről lépésre átvettétek azokat a kérdéses helyeket, ahol a fordító bizonytalan volt, vagy több kifejezés közül kellett kiválasztania a legmegfelelőbbet. Mi is sok esetben egyeztettünk, rákérdeztem értelmezéseim helyességére, illetve ha megakadtam, mindig készségesen segítettél a magyarázataiddal.
MK: Egy fordítás teljesen megváltoztathatja egy kifejezés, sőt akár az egész mű jelentését, ezért igyekszem – amennyiben lehetséges – együttműködni a fordítóval és ellenőrizni a fordítást. Egy angol fordítás esetében ez egyszerű, mivel angolul beszélek, de pl. az arab vagy a magyar nyelv esetében nehezebb, így csak bízni tudok a fordítóban. Ha kérdez a fordító, az jó jel számomra. Veled ráadásul néhány képet is cseréltünk, hogy világos legyen, milyen hajóról, állatról vagy növényről van szó, vagy azért, hogy elmagyarázzam a szlovák olvasó számára világos, történelemmel vagy szokásokkal összefüggő állandó vagy alkalmi szókapcsolatokat. Az ötödik hajó című regényemben például ilyen a svätá nedieľka és a krvavé poleno, erre talán valamennyi fordító rákérdezett. A svätá nedieľka egy régi szlovák meséből származik, én metaforaként használtam, a krvavé poleno egy konkrét gyerekjáték, amit gyerekkoromban a lakótelep udvarán játszottunk, és az én nemzedékem jól tudja, miről van szó. Ma már nem játsszák a gyerekek, és nem ismerik.
A fordítókkal való kommunikációban nagyon kedvemre van, ahogy az egyes szavakat elemezzük, és ahogy újabb szinonimáikat fedezzük fel. Gyakran fordul meg a kezemben szinonimaszótár.
PT: Az említett két szókapcsolat számomra is fejtörést okozott! A svätá nedieľka, aki a gyerekek álmát őrzi, végül egyszerűen jó tündér lett, a krvavé poleno helyébe pedig első nekifutásra egy magyar gyerekjátékot helyettesítettem, ami jól működött a kontextusban, viszont azt a látszatot keltette, mintha a főszereplő magyarul énekelne. A szókapcsolat szó szerint egy véres fahasábot vagy fatörzset jelent, de lehet egyszerűen egy rémséges rém, egy vérszomjas szörnyeteg, amitől félnek a gyerekek. Fogócskáról, illetve bújócskáról van szó – a szörny vagy megpróbálja elkapni a gyerekeket, vagy megpróbálja megtalálni őket. De evezzünk békésebb vizekre: A Hlbokomorské rozprávky (Mélytengeri mesék) az első gyerekkönyved. Újabbal is előrukkolsz majd?
MK: Nagyon szívesen írnék egy újabb gyerekkönyvet, a Hlbokomorské rozprávky (Mélytengeri mesék) valóban nagyon sikeres lett, és amikor néha találkozunk gyerekekkel, akik magukat a főszereplő alapján ryba Biba-nak (magyarul Halancsa) nevezik, vagy a szülők fényképeket küldenek arról, ahogyan este a könyvet olvassák, az tényleg ösztönzőleg hat az emberre és új energiával tölti fel. Szeretnék írni egy könyvet a bogarakról, csak éppen nemrégiben jelent meg egy ilyen a kiadónknál – Jiří Dvořák Hávedník (Rovarhad) című kötete, így hát ennek talán nincs értelme. Gondoltam arra, hogy írok a növényekről, a világon sok különös növény van, amelyek nemcsak érdekesen néznek ki, hanem az életük is szó szerint varázslatos. Ugyanez érvényes a bogarakra is… Bőven akad könyv állatokról, de többnyire általánosan ismertekről: elefántokról, zsiráfokról, nyulakról. A fiam (akinek köszönhetően eljutottam a mélytengeri állatokhoz) most a denevéreket tanulmányozza, úgy öltözik, mint egy denevér, olvasunk róluk, filmeket nézünk róluk, és rájöttünk, hogy csak magukról a denevérekről is lehetne írni egy érdekes könyvecskét.
PT: A kötet recenzense, Csizmadia Petres Gabi hívta fel a figyelmemet az alábbiakra. Idézem: „A vizuális látásmód meghatározóvá vált a prózájában is, hiszen prózapoétikáját a szófestés, az apró részletekbe bocsátkozó, érzékletes leírás uralja.” Ez nem véletlen. a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán végeztél grafika és festészet szakon. Magad is észrevetted, vagy csak a recenzenseid figyeltek fel rá, hogy az írásaidban ennyire domináns a vizuális látásmód?
MK: Igen, szinte minden recenzensem ír erről és bizonyára nagyon jellegzetes. Pedig kicsit azon vagyok, hogy redukáljam az effajta leírásokat, többet radírozzak és egyszerűsítsek. De ez talán nem a leírások hosszával, hanem valami mélyebbel függ össze. Alapjában véve úgy írok, hogy lejegyzem a meglehetősen pontos és konkrét vizuális elképzelésemet, ami a fejemben van. Úgy képzelem el, mint egy filmet, elképzelem az embereket, akik valahogy kinéznek, a házakat, amelyek valamilyen anyagokból épültek, van valamilyen hangulatuk, hőmérsékletük, illatuk. Az írás egy kissé manipulálás, az ember igyekszik úgy használni a szavakat, a mondatokat, a mondatjeleket vagy a grafikát, hogy az olvasó szó szerint azt lássa és érezze, amit mondani akar neki. Ha megtanul a szöveg valamennyi komponensével bánni – tehát nem csak a szavakkal és a történettel, akkor jóval intenzívebb olvasmányélményt tud célba juttatni és az olvasó számára egyfajta szorosabb kapcsolatot tesz lehetővé a szereplőkkel.
PT: Ilyen képzőművész végzettséggel nekem biztosan eszembe jutott volna, hogy magam illusztráljam a saját könyvem. Természetesen értem, miért döntöttél Veronika Holecová Klímová mellett, aki már ilyen fiatalon (1989-ben szül.) jelentős sikereket könyvelhet el, több díjat nyert, Olaszországban és Japánban is kiállított. Végül aztán Pozsony város polgármesterének díját is megkapta ennek a kötetnek az illusztrálásáért. Mi szólított meg a munkáiban?
MK: Bár grafikát és festészetet tanultam és megvoltak az adottságaim, hogy magam illusztráljam a kötetet, inkább ráhagytam egy gyakorlottabb és tehetségesebb illusztrátorra. Veronikára akkor esett a választásunk, amikor még csak másod- vagy harmadéves volt Kállay professzornál a grafika és illusztráció tanszéken, és ez volt az első könyve, de szerencsés választás volt. Úgy gondolom, hogy ő is nagyon sokat tanult ezzel a könyvvel. Nagyszerű rajzoló és tetszik, ahogyan a részletes tollrajzot a nagyvonalú színes felületekkel kombinálja, ahogyan a kompozícióval dolgozik. A Mélytengeri mesék harmadik fontos szerzője Martina Rozinajová grafikus, aki eljátszogatott a színekkel, eldöntötte, milyen tipográfiát használjunk, kiválasztotta a nyomdatechnikát – a tiszta pantone-színeket. Neki köszönhetően néz ki úgy a könyv, ahogy.
PT: Az ötödik hajó egy elhanyagolt lányról szól, aki ikreket „rabol el”. Olvastam különböző interjúkban, hogy egy cseh újsághír is hatással volt a regény megszületésére, és Kelet-Szlovákiában is jártál egy szociológiai tanulmányúton, ahol rossz körülmények közt élő gyerekekkel találkoztál. És a lakótelepi környezet ihlető hatásáról se feledkezzünk meg! Miért döntöttél úgy, hogy ikreket lopnak el?
(Zárójelben jegyzem meg, hogy ikrek szempontjából több szálon is kötődünk a kötethez – nemcsak a kötet szereplői ikrek, de nekem is ikreim vannak és a kiadóvezetőnek is.)
MK: Bevallom, hogy ebben a pillanatban már nem emlékszem rá, miért döntöttem ikrek mellett. Tényleg nem tudom. Egyes döntések a történet logikájából következnek. Az ötödik hajó Jarkájának és gyerekeinek története esetében egy esemény hatott rám ösztönzőleg, amit régebben olvastam – egy lány „elrabolt” egy babakocsiban egy gyereket, és néhány napos kutatás után a két gyerekekre egy lakásban bukkantak rá. A terroristatmadásokról és az árvizekről szóló hírek között ez egy elhanyagolható hír, de amikor megszületett a fiam és anya lettem – de közben továbbra is a lánya maradtam a saját anyámnak – nagyon felkeltette az érdeklődésem. Igen markáns metaforája a gyerekek magányosságának és egy normális, teljes család utáni vágyának. Egy egyszerű helyzetből, amikor egy lány úgy dönt, hogy „megmenti” az elhagyott gyerekeket, és maga fog róluk gondoskodni, egyszerű logikai lépésekkel eljutottam ennek a magányos és szomorú lánynak a múltjához és egyben egy gyerekek által mesterségesen kialakított pótcsalád jövőjéhez is. Érdekelt és mindmáig érdekel annak a különbsége, ahogyan az egyes szituációkat és döntéseket a gyerekek látják, és ahogyan a saját perspektívájukból a felnőttek. Ebben a konkrét történetben Jarka a gyerekek elrablását a megmentésüknek tekintette, egy jócselekedetnek, a felnőttek szemszögéből viszont meggondolatlanság és bűntény volt.
PT: Regényed motívumai alapján forgatták a She is a Harbour című nagyjátékfilmet. Hogyan vettél részt a megvalósításában? Milyen volt együttműködni Iveta Grófová rendezővel?
MK: Annak az ötlete, hogy filmet forgassunk a könyv alapján, egy közös forgatás során merült fel, amikor dokumentumfilmet készítettünk a könyvről. Iveta Grófová egyfajta road movie-t forgatott a Měsíc autorského čtení (Szerzői Felolvasás Hónapja) nevű fesztivál útjairól, amelyet a Větrné mlýny brünni kiadó szervez – ők adták ki a kötet cseh fordítását is. Az utazás során sokat beszélgettünk, és Iveta éppen akkor fejezte be az első filmjét. Majd meghányta-vetette velem a forgatókönyv egyes fázisait. Ivana pontosan tudja, mit miért csinál, és a megjegyzésekre is figyel. A forgatáson csak egyszer voltam – hajlamos vagyok rá, hogy beavatkozzam és ez nem az én filmem volt, úgyhogy inkább háttérbe húzódtam. De nagy élmény volt számomra, hogy olyan térben találtam magam, amelyik 90%-ban úgy nézett ki, ahogyan azt évekkel ezelőtt elképzeltem és a szavaimmal leírtam. Találkozni az élő Jarkával a régi gyümölcsöskertben tagadhatatlanul különleges volt, már csak azért is, mert a külső helyszíneket pontosan azokon a helyeken forgatták, ahol azokat írtam – a lakótelepünkön, ahol akkoriban laktunk, és a közeli szőlőföldeken, amerre a fiammal sétáltam, a könyvben leírt állomáson, amerre nap mint nap jártam.
PT: Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Dolgozol egy újabb könyvön? Vagy bármin?
MK: Most fejeztem be egy újabb kisregényt, az lesz a címe, hogy Na sútoku (A folyók találkozásánál), és ismét olyan családon belüli legszorosabb kapcsolatokról szól, amelyik nem teljes és amelyikben mindenki a maga módján magányos és céljavesztett. Fontos, ám első pillantásra banális helyzetekről, amelyeket a gyerekek és a felnőttek teljesen eltérően láthatnak, és más fontosságot tulajdoníthatnak nekik. Az ilyen meg-nem-értések gyakran végzetes következményekkel járnak.
A KÉT KÖTET AZ IDEI KÖNYVFESZTIVÁLRA JELENT MEG MAGYAR NYELVEN A KALLIGRAM KIADÓ ÉS A NAPHEGY KIADÓ GONDOZÁSÁBAN.
Az ötödik hajó
A regény egy tizenkét éves lány, Jarka szemszögéből láttatja a világot, aki fiatal anyjával él a város szélén. Otthon nem kap szeretet, anyja gyakori távollétei miatt önmagáról kénytelen gondoskodni, és nem hívhatja őt anyának… Gyakran tölti az estéit egyedül, amit a lakótelepi gyerekek irigyelnek, ő azonban magányként él meg. Jarka a panelrengeteg szürke valósága és anyja nemtörődömsége elől egy szőlőhegyi nyaralóba menekül.
A szöveg egyes szám első személyben íródott, a nézőpont a jelen és a múlt, illetve két helyszín között váltakozik: egy Pozsony szélén álló szürke lakótelep és a külföldre emigrált nagyapa után maradt elhanyagolt kertes ház között. Jarka „ellop” egy babakocsit, és maga nevelgeti a kocsiban talált apró ikreket. Hamarosan hozzácsapódik az otthonról elkóborolt, jó családból származó Kristián, akinél a folyamatos szófogadás önkárosító magatartásban tör felszínre: gombostűket szúr a körme alá.
Mindkét gyereket megfosztják a gyerekkorától: az egyik anya a hanyagságával, a másik túlzottan merev és célirányos nevelésével.
Mélytengeri mesék
A mesekötet pedig olyan világba kalauzol el bennünket, amely nemcsak a gyerekek, de a felnőttek fantáziáját is megmozgatja: a legeslegmélyebb vizekbe. Azt hihetnénk, hogy a tenger mélye, az óceáni árkok élettelenek, hiszen a koromsötétben, a jéghideg vízben és óriási nyomás alatt nem él meg élőlény, azonban ez nincs így: ebben a mélytengeri birodalomban is számos izgalmas lény éli mindennapjait a fénytől elzárva. Ilyen különleges körülmények között él például a főszereplő, Halancsa. Az életkörnyezetébe már nem hatol le természetes fény, ezért magának kell megtermelnie: fénnyel vadászik, egy kis világító antenna lóg ki a homlokából. Halancsa nem éppen a szépségével hódít, csupa dudor, és ráadásul jó pár fogát is elveszítette. Ezért egy ideje éhezik. Ám az áramlat odasodorja hozzá Kígyurkát, akinek a farka végén van a lámpása, ám egy ideje nem világít. Összefognak és együttes erővel vadásznak, hogy megtöltsék a bendőjüket: a hal világít, a kígyó pedig ép fogsorát veti be, majd a zsákmányon testvériesen megosztoznak.
A hal és a kígyó kalandjait mutatja be a kötet, és szó van benne többek közt a barátság jelentőségéről, az otthonkeresésről, a kölcsönös segítségnyújtásról.
Ezek a lények kedves barátai lehetnek a kis olvasóknak, akik a mese révén megtudhatják, milyen az élet a mélységekben.
Pénzes Tímea, a két kötet fordítója
