Tampopo (1985, Angolul: Tampopo, Magyarul: Pitypang, Rendezte Juzo Itami
Írta: Ferber Katalin
Volt egy régi vicc a Japánban élő magyarok között. E szerint két csoportja van a Japánba érkező külföldieknek, akik bemennek egy tésztákat (szoba, udon, rámen) áruló kisvendéglőbe. Egy részük zavartan hallgatja a szürcsölést, s arra gondol, hogy Japánban mennyire kulturálatlanok az emberek. A másik csoport (a kisebbség) azonban észreveszi, hogy mindenki pálcikával eszik, azaz a levest csak szürcsölni lehet. Ebben a filmben gyakori a szürcsölés, de minden néző jót nevet ezen, hiszen szándékos és komikus. Nagyszerű vígjátékot lát az, aki megnézi ezt a filmet.
Kivételesen belekukkantottam a Wikipédia filmismertetőjébe, mert kíváncsi voltam, mit írnak mások a filmről, ami, előrebocsátom, fergeteges komédia.
A filmet a spagetti-westernekhez hasonlítja a cikk szerzője, s úgy véli hogy Itami, aki több komédiát is rendezett (például Az adóbeszedőnőt) csinált egy “rámen-westernt”. Holott ez a film nem csak az egyik legkedveltebb, Kínából származó rámenről (ami leginkább a mi gazdag húslevesünkhöz hasonló, sok-sok tésztával) szól, hanem a kisemberekről, mindennapi életükről és a nekünk néha meghökkentő nehézségeikről. A film két főszereplője Itami kedvencei, ők játszanak Az adóbeszedőnő című filmjében is, a japán nézők joggal kedvelik mindkettőjüket, mert ragyogó színészek.
https://youtu.be/L9m6FoSw4jE
A Tampopó a kisemberek világa ahol semmiféle technológiai csodát nem látunk. Talán fontos tudni, hogy a szigetországban van a világ egyik legtöbb családi kisvállalkozása, mert ebben a filmben csak ők szerepelnek, no meg a japán hétköznapokban elmaradhatatlan helyi maffia.
Goró, a film egyik főszereplője szállítási vállalkozó, hatalmas teherautót vezet. Egy esős napon kollégájával együtt megállnak útközben enni egy tésztalevest, vagyis ráment készítő csöppnyi vendéglőben. A vendéglő előtt épp három gyerek ütlegel és rugdos egy negyediket, Tabót, aki a vendéglő megözvegyült tulajdonosának, Pitypangnak a kisfia. A két férfi nemcsak a gyereket védi meg, de az asszonyt is, amikor udvarlási szándékkal az egy vendég ordítozik vele. Így lesznek barátok Goró és Pitypang, (azaz Tampopó). A film annak történetét meséli el, hogyan segítenek a barátok a Tampopónak abban, hogy vendéglője közkedvelt és népszerű legyen.
Ettől kezdve a film sokak számára nemcsak követhetetlen, de majdnem érthetetlen is. A rámen készítésének oktatása, mégpedig a konkurencia titkainak megszerzésével. Tampopó katonás edzéseit látjuk, tanításai a forró vízzel teli fazék felemelésétől a vendégekkel használt hangnemig terjednek. Tampopó, aki híressé akarja tenni a vendéglőjét, megkéri Gorót, hogy tanítsa meg őt a legfinomabb rámen készítésére. Hirtelen előkerül egy rámen-szakértő idős mester is, aki “elméletileg” is képes elmagyarázni Tampopónak, mi a jó leves titka. A rámen készítésének tudománya, a hagyomány, és így tovább.
Férfiak oktatnak egy törékeny, szépséges nőt. Időnként a helyi maffia szervezet tagja is felbukkan, aki azzal lopja a nézők szívébe magát, hogy pásztorórái alatt kedvese testén majszolja a különböző ínyencségeket. Igazán jót nevettem azon, hogy a maffia tagja kizárólag fehér ruhát ölt, mely Kelet-Ázsiában a halál színe.
Tampopó remek tanítványnak bizonyul, olyannyira, hogy a korábban vele ordító vendég még a vendéglő felújítását is felajánlja neki, természetesen a szokásos áron. Az özvegyasszony kisfiát sem verik már meg osztálytársai, mert lassan, de biztosan Tampopó tekintélyre, sőt hírnévre tesz szert a környéken.
A teherautó sofőrje, Goró és Tampopó között egyre szorosabb barátság, majd valami szerelemféle is szövődik. Kiderül, hogy mindketten egyedül maradtak, s az is, hogy nagyon szeretik egymást.
Szép és vidám történet ez. A vendéglő sikeressége felett érzett örömet néhány percre megzavarja, hogy fényes nappal az utcán az ínyenc maffiatagot szitává lövik. Szerencsénkre a haldokló utolsó szavai is az ínyencségekről szólnak, melyeket kedvesének rebeg el. Egy másik helyen több gyermekkel egy feleség haldoklik, már az orvost is kihívták hozzá, de amikor a férje rákiált, hogy főzzön vacsorát a gyerekeinek, akkor az asszony kissé legyengülve, de elkészíti a vacsorát, majd lelke eltávozik a vacsoraasztal mellől.
A film utolsó jelenetében egy csecsemőjét szoptató anyát látunk. (Ezt tíz évvel később már aligha láthatta valaki Japánban, legalábbis nyilvános helyeken.)
A szigetország étkezési szokásai, kultúrája ma már világhírűek, s hadd tegyem hozzá, joggal. Kevés ország van, ahol nincs szusi, a magukat japán ételekkel hirdető vendéglőkben sincs hiány. E film azonban nemcsak az ételeket készítők gondosságáról, egy európai ember számára aligha elképzelhető kultuszáról szól. Szól a hagyományok mérhetetlen tiszteletéről, a nyolcvanas évek japán “kisemberének” közvetlenségéről, elszántságáról, s a legnagyobb nehézségekhez történő alkalmazkodásáról.
Talán nem is olyan rejtélyes ez a japán világ, akár ezt is gondolhatja bárki, ha a Tampopó című filmet megnézi. Illetve dehogynem! A legjobb rámen készítése továbbra is rejtély marad nekünk, laikusoknak. A többit azonban értjük, hála a filmrendező iróniájának.
