Durván jó
(A bajnok a Katonában)
Ha korábban megkérdeznek, egyetértek-e, hogy aktív politikus szerelmi konfliktusát színpadra vigyék, habozás nélkül válaszoltam volna, dehogy! Azonosítható emberek privát életét közönség elé citálni minimum érzéketlenség. Miután viszont megnéztem Pintér Béla A bajnok című előadását a Katona József Színházban, azt gondolom, igen, helye van a témának, a darab mérföldkő lehet a hazai színjátszásban. Már attól jó, hogy idővel rutinná merevedett erkölcsi normáim felülvizsgálatára késztetett – de többről van szó! A polgárpukkasztó performansz napjaink közéleti morállal kapcsolatos égig érő ingerküszöbét zsigerekre ható színházlélektani módszerrel veszi célba. Ráadásul az egész Puccini operájára játszik, vérprofi előadásban. Még mindig tapsolok.
A köpeny című opera eredetileg egy, a Szajna parton horgonyzó halászbárkán játszódik a huszadik században, a hajóskapitány rájön, hogy egyik rakodómunkása a felesége szeretője. Pintér változatában alig felismerhető az alapcselekmény, meghökkentő és mai a szöveg, az eredetiből egyetlen mondatot sem tartott meg.
Mivel a karaktereket, a helyszínt és a kort is gyökeresen megváltoztattam, a nyelvezet is ennek megfelelően alakult
– mondja koncepciójáról. Botrány a javából: a kitalált Verőcsény polgármesterének mellőzött felesége összejön az olimpiai bajnok kick-bokszolónővel, új életet akarnak kezdeni, a dráma csúcspontján pedig, amikor a férj, rájőve a viszonyra, majdnem megöli a bajnoknőt, végül a gyereküket felhasználva, maradásra bírja az asszonyt. A két nő kapcsolata kifejezetten megható, a politikus szánalmasan gyenge, romlott és korrupt. A kampányfőnök a nem mindennapi szerelmi háromszöget minden igyekezetével leplezni próbálja, de a pletyka már szárnyra kelt – tudhatjuk a sajtóból. Ugyan el van mondva, hogy a valósággal való bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve, de nyilván nem igaz.
A szereplők kitűnők. A címszereplő, Jordán Adél a sportoló Julcsi fiús szerepében nemcsak rövidre nyírt haja és maszkulin öltözéke miatt meggyőző, mozgása és mimikája is hitelessé teszi. A polgármesterné, Margit (Rezes Judit) vívódva sodródik egy másik nő karjaiba, aki nőtársaként jobban megérti reménytelen helyzetét, mint egy férfi. Ügyes, átgondolt játékával jól érzékelteti, hogy – ellentétben Julcsival – nem mássága, hanem a vágyott gyengédség és megértés miatt vált térfelet. Nagy Ervin formálja meg a kokózó polgármestert, Horváth Attilát, elhisszük neki, hogy menthetetlen. Pálmai Anna, alias Ildikó csinos, rámenős riporter, aki mellesleg Horváth szeretője, stábját Elek Ferenc és Rajkai Zoltán alkotják. A kampányfőnök Bezerédi Zoltán szintén nagyot alakít. És egyszerűen bravúros, ahogy a prózai színészek végigéneklik az egyfelvonásost – bár ahogy Jordán Adél mondja, talán a többiek nevében is, ezzel az operával semmi más problémája nincs, mint hogy el kell énekelni. Hatásos rendezői fogás, hogy a fennkölt, klasszikus dallamokhoz profán tartalom társul, ezzel mintegy folyamatos nevetésre késztetve a közönséget.
Margit, add már ide azt a kurva hamutartót
– ehhez hasonlók. A szöveg és a gesztusok természetesek, szemben a zene kötöttségével, és ez ellentétpár átvihető a polgármester életére: az elegáns kirakatvilág fonákoldalán ott a kisszerű valóság. Tehát kilóg a lóláb, nem kicsit, nagyon.
Tetszik, hogy átkötésnek többször megy tévés jelenet. A polgármester időnként bekapcsolja a készüléket, és az aktuális műsor az egyik természetfilmes csatornán megelevenedik a színpadon. Könnybe lábadt szemmel követi végig Kosztya, a medve történetét, ahogyan visszaszoktatják a vadonba, ám igazából magát sajnálja, sorsközösséget érez az állattal – mindketten csúcsragadozók. Lehetne szomorú, de az egyik legviccesebb rész lett, már akkor nevetés tör ki, mikor felbukkan a maci.
Marha vicces, fetrengünk a nevetéstől egymáson, de az egész mégis a nagyon súlyos magyar közállapotokról tanúskodik
– mondja az előadásról Nagy Ervin. A drogos állapot érzékeltetése is ötletes megoldás: miután emberünk felszippantja a csíkokat, a plafon apró világító ledjei hirtelen nagyobb fénygömbökké változnak. Remek Khell Zsolt díszlettervező forgószínpadra tett lecsupaszított, erősen kontúrozott, ízléstelen, kis/nagypolgári hangulatot árasztó nappalija, minden kellék a célszerűséget szolgálja. A láthatatlan hálóba süllyesztőn keresztül lehet lejutni – ha úgy tetszik, szimbóluma a „politikai süllyesztőnek”. Egyébként, hogy mennyire „pintérbélás” precizitással kicentizett az előadás, példa rá, hogy a forgószínpad két kisebb helyen csatlakozik a stabil részhez, mégis olyan, mintha a színészek mintegy véletlenül, oda sem figyelve, mindig az alkalmas helyet választanák az átlépésre, pedig csak centimétereken múlik a csatlakozás. Ahogy kicsin múlik, hogy az előadás egésze eltalálja a mértéket: még pont nem közönséges a pletyka, pont megfelelően humoros a játék a drámaisághoz, pont jó hosszúságú az egyfelvonás, amitől nem unjuk az ismétlődést, pont elérik a színvonalat az énekhangok, pontos az időzítés – pont minden rendben a produkcióval.
Pintér Béla tizenkilencre lapot húzott. Felkérte a budapesti Katonától Máté Gábor igazgató, hogy írjon és rendezzen náluk. Végre kőszínházban alkothat, az eddiginél szélesebb közönség számára. Nagy lehetőség. Ő meg ahelyett, hogy – garantált sikerrel – mindent a jól bevált módon csinált volna huszonkettedszerre, inkább új terepre merészkedett. Meglepetést okozott, kellemest – botránydarabot rendezett, a legjobb fajtából. Elgondolkodtat, meghat és megbotránkoztat. Igazi művészet. Durván jó lett!
Fotó: Horváth Judit, forrás: Katona József Színház
