Ahogy arról az mno.hu portálra is beszámolt, a Veres Pálné Gimnázium 17 éves diákja nem olvashatta fel a ballagási ünnepségre írt versét, mert a leépített oktatási rendszert emlegette benne. A diák Erdős Virág: Ezt is elviszem magammal című versét írta át, aktualizálta. Imre Ábris verse futótűzként kezdett el terjedni a Facebookon. Most mi is leközöljük.
Aki ma eljött, az talán holnap mehet.
De viszem a Kálvin meg a Fővám teret.
Ezernyi véglet közül a győztest.
Viszem a Petri meg az Ady Endre összest.
Viszem a vizsgák utáni „talán”-t.
Meg az ezerévnyi padban ülő magányt.
Az aulát, azt a zsivajgástól zengőt.
Elviszem a rózsaszín párducos csengőt.
Viszem a kondit, viszem a bástyát.
Viszem a tankönyvekkel telepakolt iskolatáskát.
Viszem a Marcsit, viszem a Jancsit.
Elviszem Alsóbélatelepig a Balcsit.
Meg viszem a tutit, viszem a gagyit.
Elviszem a „pótolt” anyagot, ha órán nem vagy itt.
Viszem, hogy „nem én”, viszem, hogy „másik”,
Elviszem a portát meg a Gyuri bácsit.
Mind az 50 óra köz’munka szabványt.
Viszem magammal a decemberi kampányt.
És viszem az ovit, viszem a temetőt,
Viszem az összes gimnazista szeretőt.
Kicsit az okost, kicsit a gügyét.
Elviszem Margit nénit meg a büfét.
Viszem a termet, viszem a táblát,
Elviszem az összes magyar diák álmát.
Viszem, hogy tanulok, csak az utcára ne tegyenek.
Viszek a menzai ebédhez vagy öt szelet kenyeret.
Viszem, hogy magamért kiállni mindig legyen merszem.
Viszem a késésekből összegyűlt 270 percem.
Viszem a kitűnőt, a jelest, a kettest, a bukást.
Elviszem a fejembe gyömöszölt lexikális tudást.
Hisz viszek egy szívet, viszek egy májat.
De viszek egy majdnem kiölt tudásvágyat.
Viszem a szertárt, az összes kémiai vegyszert.
Elviszek egy leépített oktatási rendszert.
De viszek egy maggal bevetett földet.
Viszem a pirosat, a fehéret, a zöldet.
Hisz mit bánom úgyis, elviszem lazán.
Elviszem gond nélkül a hátamon a hazám.
Aki ma elmegy, az holnap jöhet.
Viszek egy mindig újra fel-feldobott követ.
