Pofonok
Elemista koromtól a gimnázium elvégzéséig minden nyári szünetben dolgoznom kellett. Éppen Balatonfenyvesen apám vállalatánál, a nagybereki kisvasutat építettük Gyuri unokatestvéremmel és Péter bátyámmal. Munka után, szórakozásból valami úttörőtábor melletti víztoronyra másztunk fel és trágár dalokat énekeltünk, így demonstrálva a kis szaros úttörőknek felnőtt mivoltunkat. Amint a szabadságtól mámorosan leereszkedtünk, öt-hat úttörővezető rövid üldözés után elkapott, és egész éjszaka, váltott műszakban pofozott és rugdalt. Az éjszaka folyamán, amikor a vallatóink kifáradtak, úttörővezető lányok hoztak nekik frissítőket, forró teát, meg egy-két falatot, hogy legyen kitartásuk az ellenség szétzúzásához. Ki akarták szedni a cinkostársaink nevét. Magát a szót se értettem.
Másnap apám jött kiszállásra, megnézni az építkezést, amelynek ő volt a fő építésvezetője, mi meg ott álltunk feldagadt, vérömlenyes pofával előtte. Néhány napig nem engedett dolgozni, gyomorrontással betegállományba vétetett, nehogy kiderüljön, mi történt. Szigorúan hallgatnunk kellett az esetről.
Egy másik alkalommal a Várban kószáltunk, a Buzogány torony alján, amikor hirtelen kutyaugatás hallatszott, és két géppisztolyos pufajkás jelent meg a torony aljához vezető sötét folyosón. Arra akartak kényszeríteni, ránk tartott fegyverrel, hogy másszunk fel a függőleges falon. Mögöttünk vicsorgott egy farkaskutya. Hárman voltunk, Benkő Laci, Gyuri unokatestvérem és én. Minden mászási kisélet hiába való volt, egy-két méter kapaszkodás után leestünk. Az összes körmünk beletört. Innen bevittek valami barakkba, ahol nekiláttak módszeresen megverni. Ők is a cinkosaink nevét követelték. Akkor már tudtam, mit jelent a szó, és azt is, hogy nekem olyanok nincsenek. Hiába magyaráztuk két pofon között, hogy csak arra jártunk és kíváncsiságból szerettük volna megnézni, hogy mi van a buzogánytoronyban, hogy nem is tudtuk, hogy nem szabad ide jönni, az egyenruhások ragaszkodtak a cinkosokhoz. A barakk, amelyben vertek, pont szemben volt a Petőfi gimi Várra néző oldalával, ahova az akkori osztályom ablaka nézett. Az esti iskolások ültek a tanteremben, földrajzórájuk volt, a Szovjetunió térképe lógott a táblán, engem pedig időnként irgalmatlanul lepofozott egy katonaruhás ember. Késő este elengedtek, de felírták az adatainkat. Évekig rettegtem, hogy valami következménye lesz annak, hogy nem volt cinkosunk, na meg annak, hogy nem tudtunk felkapaszkodni a függőleges téglafalon. Végül megúsztuk.
