És nem viccelünk. Márton András Karakterből című könyve első beleolvasásra is lenyűgözött pezsgő és izgalmas világával. És amitől hiteles: megélt történetek húzódnak a háttérben. És akkor a címben ígért néhány kérdés:
Tudod-e, hogy miket írogatott titkos füzetébe a volt amerikai elnök, Ronald Reagan? Hogy ki rejtett
’56-ban gránátokat egy fa odvába a Várhegyen? Ki alapította a Los Angeles-i magyar konzulátust és a
Merlin Színházat? Hogy ki volt ott a legendás pesti Katona és a nagy kaposvári társulat indulásakor, de mégis lelépett?
A könyvet a Corvina kiadó adta ki, amit itt megrendelhetsz. Sőt, kedden 18 órakor a szerzővel is találkozhatsz a Hátsó kapuban (Dohány utca 13.), ahol a Táp Színház és Karsai György további meglepetésekkel vár.
Márton András: Karakterből (részlet)
Az alagút
A legizgalmasabb év ’57 volt. Már elkezdődött a tanítás, de valami pokoli izgalom és feszültség volt a levegőben. Az osztálytársim fele lelépett vagy meghalt. Újból kellett oroszt tanulni. Szerettem volna, hogy legalább a matematikát hagyják a fenébe, de persze ez a lehetőség fel se merült a sok hülye tanár fejében. Nem volt kegyelem.
A forradalom leverését mindenki csak átmenetinek képzelte. Minden olyan veszélyes és kiszámíthatatlan volt. A haverjaimmal volt egy csomó fegyverünk. Egy dobtáras géppisztoly, egy pisztoly, két Vécsi gránát, rengeteg lőszer. Ebben az időben statárium volt, és akinél fegyvert találtak a pufajkások, azt kivégezték, ott a helyszínen. Egy délután rövid sorozatlövést hallottunk Krisztina téri iskolában, a Vérmező felől. Nem tudtuk, mi volt az, akkor már nem lőttek állandóan. Később hallottuk egy idősebb fiútól, drámaian kiszínezve, hogy egy fiatal fiút lőttek le a pufajkások ott a parkban, mert egy kézigránátot találtak nála.
Akkoriban a Vár alatti alagútrendszerben barangoltunk minden szabadidőnkben. Valószínűleg tilos lett volna ide egy közönséges embernek, pláne diáknak bemenni, de a lakatot a kapuról nem mi vertük le, hát bementünk. Vásároltunk egy saját lakatot, és mikor bementünk, vagy távoztunk, bezártuk a kaput magunk mögött. Csak nekünk volt kulcsunk. Szerettünk volna egy pontos térképet készíteni róla. A térképkészítés – emlékeim szerint – az én ötletem volt. Szerettem a térképeket. Volt is a szobám falán egy pár bekeretezett, régi nyomat Madagaszkárról, Alaszkáról, Mongóliáról, amelyeket óraszám nézegettem. Nagyon tetszettek a színek, a pontosság és a fantázia keveredése. Az járt akkoriban a fejemben, hogy milyen jól nézne ki a térképgyűjteményemben egy saját készítésű példány bekeretezve, amelyet én színeztem volna ki, és minden szegletéről lenne egy történetem. Lépésmérővel és iránytűvel dolgoztunk. Gyertyák tucatjait használtuk el, alig győztük itatóspapírral és forró vasalóval kiszedni a ruhára cseppent viaszt, hogy a szüleink észre ne vegyék. A vázlatok sose öltöttek végleges formát, mert a „terra incognita” végtelenül szövevényes és hosszú volt (állítólag a Duna alatt is átment!), világítóeszközzel se győztük tovább, meg aztán elkezdtünk félni is. Szóval lassan abbahagytuk az expedíciót, a lakatot persze otthagytuk. Vajon ki szedte le, és mikor?
A lőszereket meg a géppisztolyt valahol egy belvárosi ház pincéjében rejtettük el. Egy sporttáskában vittük át Budáról Pestre, autóbusszal. Irtózatosan izgalmas buszozás volt, noha csak néhány megálló. A szétszedett géppisztoly sporttáskába rejtett alkatrészeit szerintem kívülről is fel lehetett ismerni. Nincs olyan sporteszköz, amely a legkisebb mértékben is hasonlítana egy dobtáras géppisztolyra. Ráadásul ennek a fegyvernek a látványa mindennapos volt az emberek számára akkoriban. Még a csörrenése is. A kettes buszra alig fértünk fel, annyian voltak. Tomi barátom cipelte a sporttáskát a géppisztollyal, én egy kisebb oldalzsákban a lőszereket. Ráadásul még a degeszre tömött iskolatáskám is nálam volt, úgyhogy mindkét vállamon lógott összesen vagy tizenöt, húsz kiló. Nehezen mozogtunk és nagy helyet foglaltunk. A Krisztina térről indultunk. Az ülőkalauznak egy utas segítségével tudtuk csak átnyújtani a pénzt a jegyekért. A Clark Ádám téren újabb utasok szálltak fel, teljesen összeszorultunk. A Lánchídon, a peron sarkából, egy hölgy leszálláshoz készülődött és kettőnk között igyekezett utat törni magának. A nagy nyomakodás közben valahogy belefúródott a bordái közé a géppisztoly csöve. „Mi a fenét szállíttok?” – kérdezi ingerülten. „Ez valami vasdorong! Szabad egyáltalán vasdorongot szállítani autóbuszon?” – fordul fennhangon a kalauzhoz. A kalauz láthatóan nem szokott hülye kérdésekre válaszolni, így ezt is mellőzte. Tomi barátom sűrű bocsánatkérések között igyekezett megnyugtatni a méltatlankodó hölgyet, hogy tessék csak nyugton maradni, mi is leszállunk a következőnél, és finoman arrébb fordította a fegyver csövét a hölgy életfontosságú szerveitől. A hölgy még vagy kétszer elmondta méltatlankodva, de inkább már csak magában, hogy „vasdorong!” Nem mondtuk meg, hogy bár vas, de nem dorong, amit szállítunk. Leszállás után a hölgy még sokáig, gyanakodva nézett utánunk, amint sietős léptekkel eltűnünk a Vörösmarty tér irányában.
A Váci utca valamelyik házának pincéjéhez volt Tominak kulcsa, oda vittük le, és egy rekeszben, sok lom közé gyömöszöltük. A pince felett volt egy női cipőbolt kirakata. A pincéből felnézve egy rácson keresztül szoknyák alá lehetett látni. Fullasztóan izgalmas látvány volt! Többször visszatértünk a pincébe harisnyás női lábakat meg bugyikat nézni a pince homályából. A géppisztoly birtoklásának halálos veszélye szinte extatikussá fokozta az izgalmat.
A pisztolyt valahol az alagútban, az Úri utca alatt rejtettük el egy meglazult tégla mögé, a gránátokat pedig a Várban egy gesztenyefa odvába dugtuk, és avarral fedtük le. Néhány évvel később egy osztálytársam, aki a Dísz téren lakott, mesélte, hogy éjszaka egy hatalmas robbanás volt, kijött a rendőrség, meg a tűzoltók, de nem tudták, mi lehetett az. Reggel derült ki, hogy a Vár Halász bástya alatti parkjában egy gesztenyefa felrobbant. Csak úgy. Senki nem tudta miért, csak mi.
Pofonok
