Kalina almája – A csernobili erdő (2011)
Japánul: Karina no ringo, Angolul: Kalina`s Apple: Forest of Chernobyl, Rendezte: Akiyoshi Imazeki
Írta: Ferber Katalin
A film egyetlen alkalommal került Berlinben vetítésre, április 23-án, a berlini Potsdamer Platz-on levő Arsenal moziban, a rendező részvételével. A film vetítését a „Sayonara Nukes Berlin”, egy, az atomerőművek ellen tiltakozó, önkéntesekből álló szervezet készítette elő. A hat hétig tartó rendezvénysorozat neve Protestival, Fukusima-Csernobil. (Nukleáris energia, demokrácia és ami ezen túl van.) Eseménysorozatukat már az idei Berlinále fesztiválon elkezdték hirdetni, én is ott kaptam a szervezőktől egy prospektust. A március 11 és április 26 között tartott rendezvények első napja a fukusimai atomkatasztrófa ötödik évfordulója, az utolsó nap pedig a csernobili atomkatasztrófa harmincadik évfordulója.
A szervezők kiállításokkal, filmvetítésekkel, koncertekkel és tüntetésekkel hívják fel a figyelmet a nukleáris energia súlyos veszélyeire. Történik mindez abban az országban, ahol 2022-ig a német parlament és a német kormány döntése alapján minden atomerőmű bezárását tervezik.
A szervezet összes tagja önkéntesként dolgozik, adományokból szerveznek mindent. Rendezvényeik nyilvánosak és ingyenesek.
A film egy nyolcéves kislány története,
akit ugyan Alíznak hívnak, de a nagymamája, aki egy csöppnyi faluban egyedül él, elnevezi unokáját Kalinának. (Kalina kányafa oroszul, mely azon a vidéken a legerősebb fa, s gyönyörű fehér virágai és sötétpiros gyümölcsei vannak. Az utóbbit mi molnárcseresznyeként ismerjük.)
Kalina a nagymamájánál nyaral, együtt főznek, hoznak vizet a kútról, együtt imádkoznak, s mennek el a falu templomába misére. A falu Csernobil közelében van.
Kalina és a nagymamája nagyon szeretik egymást, nem véletlen, hogy sokat énekelnek együtt, mert ez mindkettőjüket felszabadítja. (Kedvenc dalaik egyikét én is fújom kívülről, oroszul.)
Hasonlóan a környező településekhez, ez a falu is elnéptelenedik, s Kalina egyetlen barátnőjének családja is elköltözik.
A nyár végén a kislány vonakodva, de visszamegy Minszkbe, ahol a nagynénje és a nagybátyja (édesanyja testvére) neveli. Ekkor értjük meg, hogy a kislány a szülei nélkül él, édesanyja nagyon beteg és kórházban van, édesapja pedig Moszkvában dolgozik. Mindezt a csernobili katasztrófa tette a környék százezreivel: családok szakadtak többfelé, és sajnos, véglegesen.
A kislány nem igazán szívesen látott vendég a rokonoknál, nagynénjének sajátos elképzelései vannak ugyanis a nevelésről, rendről és fegyelemről. Nem véletlenül akar a nagymamájával élni.
Kalina édesanyja azonban a kórházban elmagyarázza a kislánynak, hogy egy gonosz varázsló mérgező anyaggal szórta tele a nagymama faluját és annak környékét, emiatt nagyon veszélyes Kalinának ott lennie. A gyerek tiltakozik, hiszen a tó gyönyörű, a fákon alma terem, a rókagomba friss és finom. (Ennek ellenére a nagynénje egyetlen mozdulattal a szemétbe hajítja a nagymamától hozott almát és gombát.)
A kislány Minszkben egy iskolatársától balettet próbál tanulni, vagy inkább csak barátra szeretne szert tenni, hisz nagyon magányos. Aztán az iskolatársa is megbetegszik, s abba kell hagynia a balettet.
Kalina kavicsokat gyűjt nagymamája falujában,
s meggyőződése, hogy ezek a kavicsok talizmánként védik azt, akinek ilyen kavicsot ajándékoz. Amikor a nagymama megbetegszik, a gyerek egyedül, busszal utazik hozzá, hátizsákjában egy üveg kalina-lekvárral. A nagymama már attól jobban lesz, hogy kisunokája mellette van, aki egyébként felnőttként segít neki.
Kalina édesanyja már kritikus állapotban van. A gyerek besurran a hozzá a kórházba, és a kezébe tesz egy őrző-kavicsot.
Aztán ő következik, Kalina is megbetegszik. S akkor végignézzük mindazt, ami két és fél évtized után Csernobil következménye. A beteg gyerekeket, akik jóval a katasztrófa után születtek, és akik ártatlanok és tehetetlenek. Annak szemével nézzük a sápadt arcokat, a hatalmas szemeket, a szívszorító kopasz buksikat, akinek hazájában két atombombát dobtak le 1945 augusztusában, s aki a film befejezése után szembesült a fukusimai atomkatasztrófával.
Kalinát a nagymamával együtt az apukája is meglátogatja a kórházban. Édesapja a folyosón sír, mert nem mondhatja meg a gyereknek, hogy az édesanyja már nincs velük. A két felnőtt azonban mindent megtesz, hogy visszavarázsolja a mosolyt és a nevetést a kislány arcára.
Karácsonyra hazaengedik Kalinát, de az orvos elmondja a nagymamának, hogy keveset tudnak tenni a gyerekért, mert hiába volt a műtét és a kezelés, a betegség visszatért.
A nagymama csaknem eszét vesztve zokog és könyörög az orvosnak, hogy mentse meg az unokáját. S akkor az orvos rászól: a kórházban ne sírjon, mert az egyetlen gyereken sem segít. Erősnek kell lennie minden felnőttnek. Nekik muszáj erősnek lenniük.
Kalina végül megszökik a kórházból, hogy megtalálja és elűzze a gonosz varázslót, aki méreggel szórta tele a nagymama faluját.
A film egészen rendhagyó elegye a dokumentumfilmnek és a játékfilmnek.
A vetítés után megtudhattuk a rendezőtől, hogy a filmben minden kórházi jelenet valódi volt. Elmondta, hogy amíg a kórházban forgatott, ő sem sírt, csak amikor beszállt az autójába. Imazeki a forgatás közben nagyon sok fényképet készített a kórházban a beteg gyerekekről és a szüleikről, s ezeket odaajándékozta nekik.
A főszereplő, aki Kalinát alakítja, ma már anya, van egy kisgyereke.
Természetesen a rendezővel folytatott beszélgetésben elkerülhetetlen volt a fukusimai atomkatasztrófa témaköre, s többen is kérdezték, tudja-e a japán társadalom nagy része, hogy mi vár rájuk?
Imazeki válaszai elszomorítóak voltak: ma, öt évvel Fukusima után, nincs arra utaló jel, hogy a japán társadalom nagy része tudatában lenne mindannak, ami a rádióaktivitás miatt várható. A kormány a helyén van, a gazdaság működik, a megbetegedésekről pedig (egyelőre) csak az érintett családok tudnak.
Kérdés, tette hozzá a rendező, meddig marad ez így.
Bár kevesen voltunk a vetítésen, mindenki egyenként köszönte meg a rendezőnek, hogy elkészítette ezt a filmet.
