+ Ajánló

Segítség a legális Morfium fogyasztóinak

A Morfium módosult tudatállapotot okoz, függetlenül attól, hogy a fogyasztó milyen formában veszi magához. A könyvként megjelent Morfiumról a Budapesten tartózkodó szerzővel beszélgettünk.

Az előzetes egyeztetés során még arról volt szó, hogy az újságírók interjút készíthetnek Szczepan Twardoch sziléziai íróval, akinek regényéből itt közöltünk részletet. Aztán az utolsó pillanatban kiderült, hogy a szerző inkább azt szeretné, ha egy asztalt körülülve egyszerre beszélgethetne az összes „bértollnokkal”. A furcsa szeánsz helyszíne a Gdansk könyvesbolt és kávézó volt.

A morfiumban ázó nemzeti zászló botránya

A beszélgetés első körben és elsősorban nem is a regényről, hanem magáról a szerzőről szólt, aki nem tartja magát lengyelnek:

– Alapvetően kétnyelvű vagyok, születésemtől hét éves koromig csak sziléziai nyelven beszéltem, az irodalmi lengyel nyelvvel akkor találkoztam először, amikor iskolába kerültem. Így a lengyel számomra „második nyelv” volt, hiszen a sziléziai nyelv bár csak egy dialektus, mégis markánsan megkülönböztethető. Szilézia és a sziléziaiak története mindig is határhelyzet volt, a sziléziaiak mindig is döntéskényszerben voltak, hogy ők most lengyelek, vagy németek-e.

– De miként lesz valakiből „lengyel író”?

– Soha nem gondoltam magam lengyelnek, csak lengyel nyelven író alkotónak. Én sziléziai vagyok, még akkor is, ha bizonyos összefüggésekben ez a meghatározás sok negatívumot hordozhat. A sziléziaiság számomra azt is jelenti, hogy se nem lengyel, se nem német. Akkor viszont marad a kérdés, ami végigkíséri az életemet: ki vagyok én? A sziléziaiság egészen furcsa helyzet, sok elhallgatott történelmi momentummal bír, miközben felölel legalább nyolcszáz évet. Például szinte minden sziléziainak volt legalább egy olyan nagyapja, aki a Wehrmacht-ban szolgált… Ez az egész helyzet azért is érdekes, mert Lengyelországban nem nagyon érdemes ilyesmiről beszélni, nem akarják meghallani. A magyar közeg azért is jó, mert az Önök számára Szilézia „terra incognita”, nem kell az előítéletekkel és egyfajta „birodalmi, imperialista szemlélettel” szemben harcolni.

– Ilyen háttér mellett adja magát a kérdés: Mit gondol a sziléziai autonómia-törekvésekről?

– Ez egy gazdasági-, politikai- és adminisztratív vonatkozásokkal rendelkező kérdés, én pedig egy író vagyok, aki egyikhez sem ért igazán, tehát érdemben nem is tudok válaszolni erre a kérdésre. Volt egy olyan pont az életemben, amikor rájöttem, hogy nem értek és nem is kell értenem mindenhez. Nem kell, hogy véleményem legyen mindenről, és arra sincs szükség, hogy a külső nyomás hatására kreáljak valamilyen véleményt!

– Van ilyen elvárás az írók felé? – hangzik az álnaiv kérdés.

– Persze, Lengyelországban mindenképpen. A lengyel értelmiségben erős a késztetés arra, hogy magára öltsön valamiféle mindenhez értő, kinyilatkoztató, megmondó-szerepet. Én ezt ki nem állhatom, tényleg hányingerem van ettől a hozzáállástól. Valakinek, aki a történelemmel foglakozik, miért kellene véleményt formálnia az aktuális gazdasági folyamatokról? Egy írónak nem ez a dolga, az írónak írnia kell, sőt: az írónak jót kell írnia.

– Megteheti egy lengyel író, hogy nem foglakozik az aktuálpolitikai eseményekkel akkor, amikor a jelenlegi lengyel kormány még abba is megpróbál beleszólni, hogy az emberek mit gondoljanak a múltról?

– A regényírónak nem feladata az útmutatás, a regénynek a saját világán belül kell érvényesnek lennie, s ha megpróbál külső, irodalmon túli szempontoknak megfelelni, akkor arra rámehet a regény. A másik oldalon egy erős propagandagépezet áll, s ha a regény azzal akar szembeszállni, ilyen céllal íródik, akkor az valószínűleg rossz regény lesz. Olyan ez, mintha pohárral akarnál szöget verni a falba: a pohár nem arra való, eltörik, és a szöget sem sikerül beverned. Értelmetlen.

Szczepan Twardoch sziléziai író Budapesten, a Gdansk kávézó előtt

Szczepan Twardoch sziléziai író Budapesten, a Gdansk kávézó előtt

Én abban a szerencsés helyzetben vagyok – a Morfium sikerének köszönhetően –, hogy nem függök a kultúra hivatalos szervezeteitől, nem kell kötődnöm a lengyel közintézményekhez. Az előző kormányt – személyes okok miatt – ki nem állhattam, s a mostaniról, ha lehet, még rosszabb a véleményem. A lengyel politikai élet most olyan, mint a hülyék versenye, civilizált nyelven nem is lehet beszélni róla. Vannak rosszindulatú és gonosz hülyék az egyik oldalon, és vannak kevésbé rosszindulatú, de naiv hülyék a másik oldalon.

– Ismerős helyzet.

Abból, amit Magyarországról tudok, úgy tűnik, itt sem más a helyzet. Viszont ez egészen izgalmas kérdéseket vet fel, hiszen két olyan nemzetről beszélünk, melynek a nyelve gyökeresen különbözik, sorsa és története mégis meglepő hasonlóságok és párhuzamok mutatkoznak. Miért pont a magyarok és a lengyelek azok, akik nem tudnak szembenézni a saját történelmükkel? Miért van az, hogy ez a két nemzet Európa közepén ma is azzal van elfoglalva, hogy a saját történelmi ártatlanságában tetszelegjen. Miért nem lehet sem ott, sem itt szembenézni a történelmi múlt tényeivel?

– Mégis, a Morfium mintha pont ezekre a történelmi, nemzeti kérdésekre reagálna, ha nem is „megmondó”, de kérdésfelvető szerepben…

– Vannak az életnek és a valóságnak olyan szférái, amiket csak a művészet segítségével lehet megközelíteni és felszínre hozni. Az irodalomnak ez fontos szerepe: hozzányúlni olyan dolgokhoz, amikhez másként nem lehet. A történelmi traumák feltárásában és felszínre hozásában óriási szerepet kaphatnának az írók, de ezt a szerepet nem szabad összetéveszteni azzal, amit az „elkötelezett irodalom” művel. Az irodalom olyan kérdéseket vet fel, amelyek – jó esetben – áttörhetnek az érvényüket vesztett gondolkodási sémákon.

– A Morfiumot tekinthetjük az előbb megfogalmazott hozzáállás példájaként?

– Igen, azt hiszem, ez így van. Persze, nekem most már nagyon nehéz a Morfiumról beszélnem, hiszen – bár magyarul most jelent meg – én ezt a regényt öt évvel ezelőtt írtam. Azóta már elkészült két regényem, s ha most kézbe veszem a Morfiumot, akkor olyan, mintha nem a saját könyvem lenne. Ráadásul tervben volt az is, hogy film készül a Morfiumból, amiből a jelenlegi [politikai] helyzetben nem lesz semmi; viszont volt több forgatókönyv-változat is, és ezek miatt már azt sem tudom pontosan, hogy mi az, ami a regényben szerepel, és mi az, ami „csak” a forgatókönyvben.

– A regény írása közben milyen volt a viszonyod Konstanty Willemann-nal, a Morfium főhősével?

– Nem emlékszem, de azt gondolom, hogy a főhőseimmel mindig is egyfajta „hassliebe”-szerű viszonyt ápolok. Minden hősöm, minden helyzetben belőlem nő ki, nincs más alapanyag, a hősök személyiségét saját magamból kell felépítenem: a nőt, a gyereket, a szentet, a kurvát, a hőst, az árulót. Ha a főhős erejéről írok, az az én erőm, ha a kétségeiről van szó, azok a kétségek belőlem jönnek… Ez egy összetett, intenzív és intim viszony a főhős és az író között.

– Milyen volt a regény fogadtatása Lengyelországban?

– Én ennek a regénynek, a regény sikerének köszönhetem, hogy szabadon foglakozhatok az irodalommal, és meg tudok élni belőle.

– Annak fényében, amiről eddig beszélgettünk, biztos volt, akinek „bökte a csőrét” a Morfium!

– Persze, ilyenek mindig vannak, érzékeny témák esetében fokozott aktivitást mutatnak. A feministák és a patrióták nehezen viselték el regényt, tőlük ért negatív kritika bőven…

– …de ennél jobb reklámot álmában sem kívánhat egy író!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top